A történet elbeszélője arra emlékszik, hogy hároméves korában az apja elmondta neki, hogy örökbe fogadták. A férfi elmagyarázta, hogy a biológiai szülei nem voltak képesek gondoskodni róla, ezért ő és a felesége úgy döntöttek, hogy magukhoz veszik, hogy jobb életet biztosítsanak számára
Eleinte megnyugtató volt ez a magyarázat, de ahogy telt az idő, az apja egyre többször tett fájdalmas megjegyzéseket a “valódi szüleivel” kapcsolatban. Ahogy nőtt, ezek a szavak egyre inkább bántották, és apja kezdte a biológiai szüleit okolni a nehézségeiért, miközben arra utalt, hogy nem is az ő lánya.
Egyik alkalommal egy kertipartin apja véletlenül említette, hogy örökbe fogadták, ami másnap a suliban pletykákat indított el a többi gyerek között. Ez az érzés, hogy nem volt igazán kívánt gyermek, végigkísérte gyerekkorát, és még inkább megerősödött az apja által rendezett árvaházi látogatások során, ahol mindig arra emlékeztette, milyen szerencsés, hogy családra talált. Tinédzserkorára a lány úgy érezte, hogy egyre jobban elszigetelődik, és minden egyes nap egyre kevesebb bizalmat érzett önmaga iránt.
Amikor 16 éves lett, megkérdezte apjától az örökbefogadási papírokat, de válasza nem volt meggyőző. Felnőttként kapcsolatba került Matt-tel, aki arra ösztönözte, hogy kutassa fel a múltját. Végül ellátogatott abba az árvaházba, ahonnan apja állítása szerint örökbe fogadták, de ott nem találtak róla semmilyen nyilvántartást.
Ez a felfedezés olyan beszélgetéshez vezetett, amelyben apja végül beismerte, hogy soha nem fogadták örökbe. Kiderült, hogy a biológiai anyja házasságtörést követett el, és apja nem tudta elviselni, hogy saját gyerekeként nevelje őt. Hogy elnyomja a fájdalmát, a férfi kitalálta az örökbefogadás történetét, és hamis dokumentumokat is készíttetett. Az elbeszélőt mélyen megrázta az árulás, de Matt mellett maradt, elhatározva, hogy gondoskodik róla a jövőben. Ugyanakkor nem tudta folytatni a kapcsolatát az apjával.