– Van bármi információja Jamesről? – kérdezte Evelyn, hangja most határozottabb volt, mint valaha, bár szíve még mindig gyorsan vert
Robert Kline előrehajolt, és elővett egy újabb dossziét a táskájából.
– A helyzet bonyolultabb, mint gondoltuk – válaszolta óvatosan. – James Whitaker körülbelül két évtizeddel ezelőtt eltűnt a nyilvánosság elől. A legutóbbi tudomásom szerint vidéken él, elvonultan. Az utolsó cím, amit találtunk, egy kis ház Vermontban, de ez már jó pár éve volt.
Evelyn szíve egy pillanatra megállt, de az új remény felragyogott benne.
– Meg tudná találni őt? – kérdezte csendesen, de határozottan.
Robert bólintott, miközben végigpillantott a mappán.
– Természetesen. Már követek néhány nyomot. De szeretném, ha tisztában lenne vele, hogy amit találunk, az nem mindig könnyű, és néha a múlt felidézése fájdalmas lehet.
Evelyn halványan elmosolyodott, és felnézett rá.
– Robert, a fájdalom már évtizedek óta velem van. Ha van egy esélyem arra, hogy végre válaszokat kapjak, és talán lezárhatom ezt az egész történetet, akkor készen állok.
A következő napokban Evelyn és Robert minden részletet áttekintettek, apró nyomokat gyűjtve, hogy közelebb kerüljenek Jameshez. Minden egyes információval újra és újra előjöttek a régi emlékek: a közösen eltöltött boldog pillanatok, az első találkozásuk varázsa, és az a szörnyű nap, amikor James egyszerűen eltűnt az életéből.
Végül egy levél érkezett Roberttől, amelyben arról írt, hogy talált egy olyan személyt, aki ismeri Jamest. Egy idős nő, aki Vermontban élt, azt mondta, hogy James a szomszédja volt egy évtizeddel ezelőtt, és most egy helyi művészeti közösségben él.
Evelyn szíve újra hevesen dobogott, ahogy olvasta a levelet. Talán végre rátalál arra az emberre, akit sosem felejtett el. És talán, ötven év után, a sors egy új esélyt ad számukra, hogy találkozzanak – vagy legalábbis, hogy végre elbúcsúzhassanak.
