— A szüleim már így is mindent megvettek nekünk, ami az élethez kell! Lakást, autót, még a vállalkozásodban is segítettek! Most pedig azt akarod, hogy ugyanezt megtegyék a húgodért is? Ugyan, ő kicsoda nekik?!
— Figyelj, azon gondolkodtam…

Gy túl vidáman csendült meg Denis hangja a nappali csöndjében, kizökkentve Katját a félálomból. A nő lustán lapozott egyet a fényes magazinban, tekintetét le sem véve a színes képről.
A huszadik emeleti panorámaablakon túl kigyúltak az esti város fényei — megszokott, gyönyörű és távoli látvány, amely már rég háttere lett jól berendezett, kényelmes életüknek. A levegő drága parfüm enyhe illatától és frissen főzött kávé aromájától volt telített.
— Hm? Miről van szó? — felelte Katja, különösebb érdeklődés nélkül.
Denis a kanapé karfájára ült, ahol a felesége kényelmesen elhelyezkedett. Tele volt valami tettre kész, szinte gyermeki energiával, amely mindig előjött belőle, ha egy újabb „zseniális” ötlet pattant ki a fejéből. Általában ez a kisvállalkozásával kapcsolatos volt, amely — ahogy minden más az életükben — Katja apjának nagylelkű ajándékaként létezett.
— A mi Alinkánkról. Jövőre megszerzi a diplomát, kilép a felnőtt életbe. Jó lenne, ha a szüleid kicsit segítenének neki. Gondoskodnának róla.
Katja felemelte tekintetét a magazinból, és értetlenül nézett férjére. Denis szájából az, hogy „gondoskodjanak” az ő apjáról szólva — egy emberről, aki hatalmas építőipari céget vezetett — furcsán, sőt, kissé komikusan hangzott.
— Segíteni? Milyen értelemben? Hogy találjanak neki gyakornoki helyet? Szerintem apa nem fog nemet mondani, ha ő maga kéri.
Denis leereszkedőn felhorkant, mintha Katja egy naiv gyerek lenne, aki nem érti a legalapvetőbb dolgokat sem.
— Katja, ugyan, milyen gyakorlatról beszélsz? Én rendes segítségről beszélek. Szó szerint. Először is kellene neki venni egy lakást. Legalább egy garzont, kezdésnek. Hogy legyen hová kirepülnie a szülői fészekből. És persze a munkát is el kellene intézni. Az apádnak mindenütt vannak kapcsolatai, pillanatok alatt elhelyezhetné valami kényelmes pozícióban. Nekik ez semmiség.
Pár másodpercig csend ült a nappalira. Katja először halkan felnevetett, azt gondolva, hogy ez valami nagyon ügyetlen tréfa. De amikor a férje arcát nézte — teljesen komoly, jogosnak vélt várakozással teli tekintetét —, lassan az ölébe eresztette a magazint. Mosolya eltűnt, s helyét jeges döbbenet vette át. A drága berendezés, a lámpa meleg fénye, a város fényei az ablakon túl — mindez hirtelen valami abszurd színdarab díszleteinek tűnt.
— Várj csak, — hangja halkabb és keményebb lett. — Jól értem? Te most komolyan azt javaslod, hogy az én szüleim vegyenek egy lakást a te nagykorú húgodnak, és munkát is keressenek neki?
Ő azonban nem hallotta meg a mondat mögött rejlő ítéletet. Meghívásként értelmezte a részletek további megvitatására.
— És mi ebben a különös? — őszintén csodálkozott Katja reakcióján. — Hiszen mi egy család vagyunk. Egy nagy család. A szüleid segítettek nekünk, és ez így helyes. Most segíteni kell Alinkának. Ez logikus. Emberi. Nem maradhat az utcán az egyetem után.
Logika. Igen, ez volt a kedvenc szava. Az ő világában minden végtelenül egyszerű és logikus volt. Ha neki adtak, akkor a húgának is kell adni. Csak azért, mert „egy család”. Katja lassan felállt a kanapéról, a magazint letette az üvegasztalra, majd az ablakhoz lépett, háttal fordulva férjének. A távoli fényeket nézte, de valójában csak a férje arcát látta maga előtt, eltorzulva ettől a primitív, szemtelen követelőzéstől.
— Denis, — mondta kimérten, gondosan válogatva a szavakat, hogy ne emelje fel a hangját. — Amikor összeházasodtunk, a szüleim ezt a lakást ajándékozták nekünk. Vettek neked egy autót, hogy kényelmesen közlekedhess. Apám adott pénzt, hogy elindíthasd a vállalkozásod, és a mai napig a kapcsolataival fedezi a hibáidat. Ez a segítség nekünk szól. A mi családunknak. Mondd meg, ennek mi köze a húgodhoz, Alinához?
Ő is felállt, hangja egyre sértettebb, vádlóbb lett.
— Hogyhogy mi köze? Közvetlen köze! Ő a húgom! A családom része, tehát a miénk is! Katja, ne légy ilyen. A szüleidnek ez semmiség, egy csepp a tengerben. De Alinának ez egy egész életkezdés. Vagy talán nem akarod, hogy jó legyen neki?
Egy lépést tett felé, de Katja felemelte a kezét, megállítva őt.
— Denis, ennek a beszélgetésnek vége. Ez nem fog megtörténni. Soha.
A „soha” szó úgy csapódott Denisnek, mint egy pofon. Megdermedt, és az arcán addig ülő jóindulatú álarc lecsúszott, helyét csodálkozás vette át, amit hamarosan makacs, dacos harag váltott fel. Már nem a húgáért könyörgő jólelkű férfi állt előtte; vádlóvá változott.

— Tehát nem hallottam félre? Te megtagadod, hogy segíts a húgomnak? — egy lépéssel közelebb lépett, betörve Katja személyes terébe az ablaknál. Hangjából eltűnt a lágyság, éles fémhang csengett benne. — Egyszerűen nem vártam ilyet tőled. Ekkora önzést.
Katja lassan felé fordult. A város fényei tükröződtek pupilláiban, hideggé és áthatolhatatlanná téve a tekintetét.
— Ez nem önzés, Denis. Ez józan ész. Miért kellene az én szüleimnek, akik neked nem is rokonok, a te családod problémáit megoldaniuk? Alinának vannak szülei. Van neked is, a bátyja. Nektek kell segítenetek neki.
Ő megvetően felhorkant, legyintve a szavaira, mintha egy idegesítő légy lenne. Arcát az igazságos felháborodás grimasza torzította el.
— Az én szüleim? Mit tudnának ők adni neki? Egész életükben a gyárban robotoltak, a nyugdíjuk — kutyafüle! És én? Tudod, hogy a vállalkozásom csak most kezd lábra állni! A tieidnek meg ez semmibe sem kerül! Pukkanás! Nekik egy lakásvásárlás olyan, mintha neked kenyérért kellene leugranod! Nyugodtan megoszthatnák, nem szegényednének el!
Ebben a pillanatban Katjában valami elszakadt. Az a vékony türelmi szál, amelyet évek óta szőtt, miközben hallgatta az ő igazságosságról szóló fejtegetéseit, miközben látta, hogyan fogadja el természetesnek családja drága ajándékait.
Minden hála, amit soha nem fejezett ki, egész fogyasztói lénye, amelyet eddig igyekezett nem észrevenni, egyetlen mondatban sűrűsödött össze: „nyugodtan megoszthatnák”. Mintha nem a szüleiről lett volna szó, hanem valami arctalan alapról, amelynek kötelessége finanszírozni minden „kívánságát”.
— A szüleim már így is mindent megvettek nekünk, ami az élethez kell! Lakást, autót, még a vállalkozásodban is segítettek! Most pedig azt akarod, hogy ugyanezt megtegyék a húgodért is? Ugyan, ő kicsoda nekik?!
Kimondta a veszekedésük címét. Ez lett a visszafordíthatatlan pont. Denis úgy nézett rá, mintha hirtelen idegen, gyűlöletes nyelven szólalt volna meg.
— Á, így állunk! — sziszegte. — Ez az igazi arcod! Rögtön látszik, kinek a lánya vagy! Ugyanolyan pöffeszkedő burzsujok vagytok, akik ülnek a pénzeszsákjaikon, és megfulladnak a kapzsiságtól! Azt hiszed, nem értem? Számotokra az emberek csak szemét! A rokonok, a család — üres szavak, ha nincs bennük haszon!
Föl-alá járkált a szobában, gesztikulálva, mint egy színész a színpadon, és minden egyes szavával egyre mérgezőbbek lettek a sértései. Elfelejtette, hogy annak a lakásnak a közepén áll, amelyet ezek a „burzsujok” vettek, hogy a kezében szorongatott autó kulcsát is ők adták, hogy egész jelenlegi életét, „üzletember” státuszát is nekik köszönhette.
Felfokozott képzeletében ő volt Robin Hood, aki igazságot követel, míg Katja és családja kapzsi gazdagok, akik nem akarnak morzsákat se odavetni az asztalukról.
— Te az ő pénzükből élsz, és észre sem veszed! Itt ülsz, mint valami toronyba zárt hercegnő, és a józan észről papolsz! Én viszont tudom, mi az igazi család! Az, ahol kiállunk egymásért!
Katja némán nézett rá. A benne izzó harag kialudt, helyét fagyos, távoli nyugalom vette át. Már nem a férjét látta maga előtt. Egy idegent látott, aki mocskolta a legközelebbi embereit, azon a padlón állva, amit ők terítettek le neki.
— Elég volt. — monológja kifulladt. Hirtelen megállt a szoba közepén. — Nem tudok itt maradni. Ebben a kapzsi, képmutató légkörben. Elmegyek az enyéimhez. Normális emberekhez, akik értik, mi az a kötelesség és támogatás.
Megfordult, határozottan kiment az előszobába, dühösen lerántotta a kabátját a fogasról. Katja nem mozdult. Egy szót sem szólt utána. Csak hallgatott. Hallotta, ahogy dühödten húzza fel a cipőjét, ahogy csörgeti a kulcsokat. Majd egy éles, száraz csattanás jelezte a bejárati ajtó zárját. A hang végleges volt, mint egy pont egy hosszú, torz mondat végén.
Amikor a zár kattant, a lakás nem lett csendesebb. Épp ellenkezőleg: megtelt hangokkal, amelyeket Katja korábban észre sem vett: a borhűtő zúgása a konyhából, a szellőzőrendszer halk surrogása, az utca távoli, alig hallható szirénahangja.
Ezek a hangok mindig ott voltak, de Denis hangja, jelenléte, puszta létezése elnyomta őket. Most előtűntek, ahogy előtűnnek a tárgyak körvonalai egy szobában, ahol hirtelen eloltották a vakító, zavaró fényt.
Katja nem mozdult. Az ablaknál állt, és saját tükörképét nézte a sötét üvegben. Azt hitte, majd sértettséget, fájdalmat, talán kétségbeesést fog érezni. De semmi ilyesmi nem volt. Utolsó szavai, különösen a mérgező „pöffeszkedő burzsujok”, sebészi eszközként hatottak: egyetlen pontos vágással metszettek le mindent fölöslegeset. Az összes homályos emléket, szokást és kompromisszumot, amelyet eddig szeretetnek hitt.
Csak a hideg, kristálytiszta világosság maradt. Annak a felismerése, hogy az elmúlt években nem férjjel élt, hanem egy pimasz, hálátlan élősködővel, aki a családját saját bankautomatájának tekintette.
Lassan átment a dolgozószobájába — egy kis részbe, amelyet egy polc választott el a nappalitól. Leült az íróasztalnál, kezébe vette a telefont. Az ujjai nem remegtek. Kikereste a névjegyzékből apja számát, amelyet legtöbbször Denis üzleti ügyeinek intézésére hívott. Megnyomta a hívás gombot.
— Szia, apa. Van egy perced? — hangja egyenletes volt, szinte élettelen, mint egy bemondóé, aki időjárás-jelentést olvas.

— Katjuska, persze. Történt valami? — apja hangja a vonal túlsó végén most is nyugodt és figyelmes volt.
— Denis elment. Végleg. — Nem kertelt. Nem volt értelme a bevezetésnek. — Úgy döntött, hogy nektek anyával lakást kell vennetek a húgának életkezdésre. És jó állást találni neki.
A vonal másik végén néhány…
Katja hangja a vonal másik végén természetellenesen nyugodt volt. Nem volt benne sem harag, sem sértettség, még csak egy árnyalatnyi érzelem sem. Olyan hang volt ez, mint egy titkáré, aki hivatalos jegyzőkönyvet olvas fel.
— Ez nem tréfa, Denis.
Egy pillanatra megdöbbentette ez a jeges hangsúly. Kiabálást, szemrehányást, bármit várt volna, csak nem ezt a rideg nyugalmat.
— Mit jelent az, hogy „nem tréfa”? Lecserélted a zárakat? Normális vagy te egyáltalán?
— Teljesen, — felelte ugyanolyan egyenletesen. — Átadhatod a húgodnak, hogy éppen megüresedett egy hely apám cégénél. A tiéd.
Denis elhallgatott, próbálta megemészteni a hallottakat. A szavak lassan jutottak el a tudatáig, áttörve önelégültsége páncélján. Kirúgták? Hogyanhogy kirúgták? Hiszen ez az ő cége… az ő általa alapított vállalkozás… az ő apja pénzéből. A gondolat fellobbant, majd azonnal kialudt a düh újabb hulláma alatt.

— Te… Te ezt nem teheted meg! Ez az én munkám!
— Már megtettem, — hangja változatlanul rezzenéstelen maradt. — Ja, és még valami. Holnap reggel elviszik az autót. A sofőr a szüleid házához megy, hagyd a kulcsokat a portásnál. Ne nehezítsd meg a dolgokat.
A fényűző, csendes előtérben állt, füléhez szorítva a telefont, amely hirtelen a pokol kapujává változott. A lakás, a munka, az autó… jólétének építménye, amelyet megingathatatlan erődnek hitt, szeme láttára omlott porrá néhány hideg, nyugodt mondattól. A polírozott táblát nézte a lakás számával, amelyen még tegnap a saját nevét is ott látta volna. Most csupán egy szám volt egy idegen ajtón.
— Katja… — rá sem ismert a saját hangjára. Sem harag, sem magabiztosság nem maradt benne, csak zavart, nyomorult könyörgés.
De ő már nem hallgatta. Kimondta az utolsó mondatot, amelynek minden szava pengeélesre csiszolt ítélet volt. Ez nem pusztán egy beszélgetés vége volt. Ez közös életük epilógusa volt.
— Segíts a saját családodnak magad, te eltartott.
A vonalban rövid, szaggatott sípszó hallatszott. Denis lassan leeresztette a kezét a telefonnal. Mozdulatlanul állt a bezárt ajtó előtt, zsebében egy haszontalan fémdarabbal, amely valaha az életéhez tartozó kulcs volt. Az előtér csendje nyomasztóan nehezedett a fülére. Egyedül volt. És hosszú évek óta először rettenetesen tisztán megértette: nincs semmije, ami igazán az övé lenne…
