Érezte, hogy itt sincsenek rá kíváncsiak, hogy ismét el kell indulnia valahová, menedéket és élelmet keresni — de a kimerült mancsok már nem bírták elgyengült testét…
Valya Vasziljkova gyerekkora óta felelősségteljes volt. Az óvodában ő maga ügyelt arra, hogy a játékokat mindenki elpakolja, az iskolában ő szervezte a felügyeleti beosztásokat, az egyetemen pedig évfolyamfelelőssé választották. A munkahelyén önként gyűjtött pénzt ünnepségekre, születésnapokra és más eseményekre. Így amikor a lakók őt választották meg a lépcsőház felelősének, Valya nem lepődött meg — ebben is teljes odaadással dolgozott, pedig ő volt a legfiatalabb az épületben.
— Valocska, a Krilovék megint zajonganak éjfélig a negyediken — panaszkodott Anna Petrovna. — Beszélhetnél velük, megmagyarázhatnád nekik.
Valya felment hozzájuk, és elérte, hogy csend legyen. Ha valaki nem a szemetesbe dobta a szemetet, Valya figyelte és tetten érte. A lépcsőház előtt mindig tisztaság uralkodott, a virágágyások színesek és rendezettek voltak. Elégedetten nézett a munkája eredményére. Minden kézben volt.
Egészen addig, amíg egyszer csak meg nem jelent az udvaron egy vörös kutya. Poros volt, összecsomósodott szőrrel, fáradt mozgással. A lépcsőházuk felé vánszorgott, majd kimerülten az erkély alá bújt.
A gyerekek vették észre először. Odamásztak hozzá, de az anyák megrémültek:
— Azonnal gyertek el onnan! Mi van, ha veszett?!
A nők elrángatták a gyerekeket, és dühösen a kutyához fordultak:
— Tűnj el innen! Menj már, takarodj!
A kutya megpróbált felállni, de nem tudott. Aztán megpróbált odébb kúszni, de még az sem sikerült. Csak halkan nyüszített, és könnyes szemekkel nézett az emberekre.
Az anyák tétováztak, majd észrevették a közeledő Valyát, és örömmel rá hárították a döntést:
— Valya, intézd el! Még megharaphatta volna a gyerekeket!
Valya benézett az erkély alá. A kutya felsóhajtott, megpróbált előmászni, de nem bírta. Akkor Valya megszólalt:
— Úgy tűnik, megsérült a lába. Állatorvoshoz kellene vinni.
Az anyák sietve a vacsorára hivatkoztak, és távoztak. Valya egyedül maradt. Kevés pénz, nem tudja ölben elvinni a kutyát… És ekkor megállt a lépcsőház előtt egy öreg Zsiguli — megjöttek a Krilovék.
— Üdv, főnökasszony — viccelődött Ljonya.
— Ott egy kutya az erkély alatt — mondta komolyan Valya. — El kellene vinni a rendelőbe, sántít.
— Értettem — bólintott. — Ljuska biztos mérges lesz, de mindegy. Induljunk.
A kutya nem ellenkezett. Óvatosan betették a hátsó ülésre, Valya egész úton simogatta. A rendelőben fiatal, komoly állatorvos fogadta őket. Megvizsgálta az állatot, majd közölte a diagnózist: repedés… és vemhesség.
— És most mit kezdjünk vele? — kérdezte Valya.
— Nálam nem maradhat, pici a lakásom — mondta zavartan.
— Nálunk sem, a feleségem szigorú — tette hozzá Krilov.
— Dönteni kell — mondta az orvos. — Egy hét múlva kontroll.
— Valya vagyok. Ő pedig… Agáta — döntötte el Valya. A kutya felkapta a fülét. — Úgy tűnik, egyetért — mosolygott az orvos.
Mire visszatértek, Ljuska már dühösen várta őket. De amikor meglátta a kutyát férje karjaiban, csak felsóhajtott. Valya és Krilov szavai meglágyították. Maga ajánlotta fel, hogy körbejárják a lakásokat és összehívják a lakókat. Megállapodtak: készítenek egy kutyaházat az erkély alá, és összegyűjtenek pénzt az ellátásra.
Így lett otthona Agátának. Fából készült házikó, meleg fekhely, étel — mindezt a lakók adták össze. Valya papírt készített, mindenki aláírta, a körzeti megbízott pedig engedélyezte.
Valya esténként Agátához járt, beszélgetett vele:
— Tarts ki, Agáta. Kitalálunk valamit…
Nem is sejtette, hogy pár klinikai látogatás után az állatorvos, Valera, randevút kér tőle, később pedig a kezét is megkéri. Hogy lesz egy vidéki házuk, ahol Agáta és kiskutyája is otthonra lel. Hogy Ljuska is anya lesz, és nem zsémbel többé. Hogy mindenki élete jobb irányt vesz.
És amikor egyszer Valya a vidéki házuk tornácán üldögélve Agátával és a kölykével játszik, arra gondol majd: „Soha nem hittem volna, hogy egy vörös kutya az erkély alatt ennyi életet megváltoztat…”
