„Akarod – moss rájuk, főzz nekik – én ebben a cirkuszban nem veszek részt” – mondta Szonya a férjének
Szonya az ablaknál állt, és figyelte, ahogy a férje, Kirill, az apjával bíbelődik az udvaron. Látszólag semmi különös – egy átlagos szombati nap –, mégis egyre nehezebb súly gyűlt a mellkasában. Igyekezett nem mutatni, mennyire fáradt, mennyire dühös, mennyire nem tetszik neki az egész helyzet – de belül már régóta forrt.
Három hónappal ezelőtt Kirill szülei – Pjotr Ivanovics és Valentina Petrovna – hozzájuk költöztek. „Ideiglenesen”, mert állítólag gondok akadtak a fűtéssel a régi vidéki házukban. Szonya rögtön nem hitt nekik – ismerve Valentinát, tudta: ha ez a nő egyszer valahová beköltözött, onnan kitenni nem lesz egyszerű.
Szonya és Kirill majdnem hét éve voltak együtt. A férfi mindig is engedékeny, konfliktuskerülő ember volt. A munkahelyén felelősségteljes, otthon is igyekvő – de ha a szüleiről volt szó, mintha eltűnt volna minden önálló akarata.
Szonya becsukta az ablakot és kiment a konyhába. Ott, az asztalnál Valentina Petrovna ült, és almát hámozott. Lassan, mártír-arcot vágva.
— Szonya — szólalt meg az anyós úgy, hogy rá sem nézett. — A csirkét bepácolhatnád vacsorára. Pjotr Ivanovics szereti, ha szaftos. És a pürét se felejtsd el, tegnap valahogy csomós lett.
Szonya mondani akart valamit, de lenyelte. Tudta: ha most belekezd, veszekedés lesz, Kirill megint csak azt fogja mondani: „tarts ki még egy kicsit”.
Leszedte az asztalról a héjakat, és indult a krumpliért. A polc megint felforgatva – Valentina szeretett mások konyhájában „rendet” tenni.
Este megérkezett Kosztya, Kirill öccse. Fiatal, ápolt, örökké a telefonját nyomkodó típus. Ő is náluk tanyázott: állítólag elhúzódott a lakásfelújítása. Második hónapja „húzódik”, ha pontosak akarunk lenni.
Kosztya nem egyedül jött – magával hozta az új barátnőjét, Innát. Egy huszonkét év körüli lányt, hangos nevetéssel és tízcentis műkörmökkel.
— Szonya, van nálad valami rágcsálnivaló? — kérdezte Inna már a bejáratnál, és választ sem várva benyúlt a hűtőbe.
Szonya a tűzhelynél állt, kavarta a levest, hallotta, ahogy Kirill az apjával valami vasdarabokról beszélget a garázsnál, Kosztya röhög a mémeken, Inna csapkodja a hűtő ajtaját. Ő pedig főzte a levest, amelyet valószínűleg megint „ízléstelennek” fognak titulálni.
A szomszéd Gáliska – Szonya anyjának régi barátnője – néha esténként átnézett. Mindent értett. Leült egy székre, és csendben nézte, ahogy Szonya a tűzhely és a mosogató között rohangál.
— Elküldhetnéd őket a fenébe — morogta egyszer. — El vannak kényeztetve. Se szégyen, se lelkiismeret.
Szonya csak vállat vont.
— Kirill kéri. Azt mondja, hogy ez csak átmeneti.
Aznap este Gáliska megint jött, hozott egy üveg savanyított paradicsomot. Ült egy kicsit, hallgatott, majd megkérdezte:
— Biztos, hogy ezt egyedül bírod? Nem fogsz beleroppanni?
Szonya felsóhajtott és legyintett:
— Ugyan már. Valahogy kibírom.
Éjjel a férje mellett feküdt, hallgatta Kirill egyenletes lélegzését, és azon gondolkodott: még meddig? Egy hónap? Kettő? Fél év? Vagy amíg ő ki nem rakja őket?
Kint apró eső szemerkélt, és Szonya mellkasában egyre erősebben kapart az érzés, hogy ez nagyon sokáig így marad. Túl sokáig.
Egy hét múlva semmi sem változott. Legfeljebb annyi, hogy Inna egyre gyakrabban tűnt fel – már nemcsak vacsorázni járt át, hanem ott is aludt Kosztya szobájában. Reggel Szonya arra ébredt, hogy Inna csengő nevetése hallatszik a konyhából – kivette a hűtőből a gyümölcslevet és a kolbászt, mindent az asztalon hagyott, és elment. A mosogatás nem az ő műfaja volt.
Valentina sem vesztett a lendületéből – az utasításaihoz újabbakat adott: hol a törölközőket kell „normálisan” kimosni, hol az ablakokat megpucolni, hol a férfiak fehérneműjét elrendezni „ahogy kell”. Szonya nyelte a sérelmeket és hallgatott.
— Kirill, beszélj velük — mondta este halkan, amikor végre kettesben maradtak a konyhában. — Nem vagyok vasból. Hazajövök a munkából, és szét van szedve fél ház. Úgy érzem magam, mint egy cseléd. Elfáradtam.
Kirill lesütötte a szemét, maga felé húzta a teáscsészét, sokáig kavargatta a kanalat.
— Csak tűrj még egy kicsit. Anyám mondta, hogy hamarosan jönnek a szakemberek, mindent megjavítanak. Kosztya is ígérte, hogy halad a felújítással.
— Hallod, miket mondasz? — Szonya majdnem felemelte a hangját. — „Hamarosan”, „ígérte”… Itt élnek, az én pénzemből esznek, én mosok rájuk, én főzök! Láttad te valaha, hogy anyád elmosson maga után?
— Most minek kezded megint? — sóhajtott Kirill. — Nekik most nehéz, tudod jól…
Szonya felállt, kivette a hűtőből a leveses dobozt, és odanyújtotta neki:
— Holnap melegítsd meg magadnak. Én korábban megyek dolgozni.
Kirill morgott valamit, de nem vitatkozott.
Másnap Szonya direkt tovább maradt bent a munkahelyén. A kolléganője, Tánya meghívta egy kávéra műszak után. A megálló melletti kis kávézóban ültek, és apróságokról beszélgettek – új megrendelésekről, a gyerekekről, az árakról.
Egyszer csak Tánya megkérdezte:
— Te miért fogytál így le? Ki bánt téged?
Szonya elmosolyodott.
— Csak… nincs kedvem hazamenni, ennyi.
Tánya, a tapasztalt, életjárta nő, rögtön értette. Végighallgatta a teljes történetet – Kosztyáról, Valentináról, Innáról. Aztán elcsendesedett.
— Ugyan már, Szonyikám. Ezt nem lehet így. Te nem vagy rabszolga. Zavard el őket, béreljenek lakást, vagy menjenek Kosztya lakásába.
— Kirill nem értené meg — mondta Szonya fáradtan. — Ő a sajátjaira hallgat, nem rám.
— Pedig nem kéne. Te ki vagy neki – a felesége vagy a házvezetőnője? — Tánya halkan beszélt, de a hangja kemény volt. — Amíg hallgatsz, a fejedre nőnek.
Este otthon minden ugyanúgy volt: Valentina Petrovna a tévé előtt ült, a lábával arrébb rúgva egy kupac piszkos ruhát. Kosztya és Inna valahol az előszobában vihogtak. A konyhában halomban állt a mosatlan. Kirill megint nem volt otthon – elment az apjával a garázsba.
Szonya csendben fogott egy lavórt, és elindult összeszedni a szennyest a szobákból. Kosztya szobájában a fotelon pólók, zoknik, még Inna trikója is hevert. A földön egy üres energiaitalos doboz.
Ott állt a lavórral, nézte ezt a rendetlenséget, és hirtelen úgy érezte, nem kap levegőt. Valami elszakadt benne.
Este megint megpróbált beszélni Kirillel:
— Nem bírom tovább. Legalább annyit tegyenek meg, hogy elpakolnak maguk után. Nem tudok mindenkire vigyázni.
Kirill átölelte, megveregette a hátát, és a szokásosat mondta: „tarts ki”.
Reggel pedig Valentina Petrovna máris felhangzott:
— Szonyikám, összekeverted Kosztya zokniját. A szintetikusat nem szabad pamuttal együtt mosni, hát ezt nem tudod? És különben is, túl sok öblítőt öntesz. Az illata egyszerűen förtelmes…
Szonya válaszolni akart, de hirtelen felvillant előtte Tánya arca. „Te nem vagy rabszolga.”
Egész nap gépiesen mozgott. A munkahelyén megvágta az ujját, miközben pitéket szeletelt – a vér rácseppent a fehér kötényre. Szonya nézte ezt a vért, és arra gondolt, milyen hasonló az életéhez – csöpög, de senki sem hallja.
Este, amikor hazament, a folyosón Inna és Kosztya álltak. Inna kezében egy új ruhás csomag volt.
— Szonya, kitudnád gőzölni a ruháimat? Ma randim lesz, és ez a vasaló itt valami béna, nem tudom használni.
Szonya szó nélkül ment el mellettük.
— Szony, mi van veled? — érte utol Kosztya. — Segíts már, nem nagy ügy.
Letette a táskát a földre, megfordult, és egyenesen a szemébe nézett.
— Nem vagyok a bejárónőd.
Aztán bement a hálószobába. Az ajtót belülről zárta be — először mióta ott éltek.
A reggel úgy indult, mintha az éjszaka semmi nem változott volna. Valentina Petrovna csörömpölt a konyhában, Kosztya és Inna hangosan vihogtak a folyosón, Kirill pedig épp a kabátját húzta — megint a vidéki házba készült az apjával.
Szonya a kanapé szélén ült, és hallgatta, ahogy Valentina Petrovna odakint morgolódik valami „hálátlan fiatalokról”. A „hálátlan” szó úgy zuhant a fejébe, mint egy hógolyó a gallér alá. Szonya felsóhajtott és kiment a konyhába.
— Hová készülsz? — kérdezte Valentina anélkül, hogy felnézett volna, a kés pedig még hangosabban karcolta a vágódeszkát.
— Dolgozni — felelte nyugodtan Szonya.
— Na, helyes. Pénz kell. Itt minden rajtad áll vagy bukik. Ne kezdj hóbortoskodni — pácoljad be a húst indulás előtt, Kosztya este megsüti.
Szonya némán nézte az anyósát. A görnyedt hátát, a rég kifakult köntös zsíros foltjait. Azt, ahogy a kés erőtlenül csúszott a csirke bőrén. És először hosszú idő óta nem érzett sem dühöt, sem sértettséget — csak ürességet.
Elővett a szekrényből egy kabátot, a vállára dobta a táskát, és halkan csak annyit mondott:
— Pácold be magad.
Valentina felkapta a fejét:
— Mit motyogsz? Ki fogja megcsinálni?
— Nem én — ismételte Szonya, és kilépett a konyhából.
A lépcsőházban ott állt Gáliska. Hallotta az ajtócsapódást, és kérdőn nézett Szonya felé:
— Na?
— Ennyi, Gál. Itt az ideje lezárni ezt a cirkuszt.
Este Szonya korábban ért haza, mint Kirill. A lakásban csend honolt. A konyhában Inna és Kosztya ültek — sértődötten némán, telefonokba bújva. Valentina Petrovna a kanapén feküdt, takaróba burkolva, és nagyokat sóhajtott.
Szonya rájuk se nézett, úgy ment el mellettük. A szobában elővette a bőröndjét az ágy alól, és elkezdte bepakolni a saját dolgait. Hallotta, ahogy a folyosón motoz valaki — Valentina –, ahogy Kosztya és Inna suttognak. De senki sem jött be.
Egy óra múlva megérkezett Kirill. Ott találta Szonját a szoba közepén, félig bepakolt bőrönddel. Megállt az ajtóban.
— Mi van? Hová készülsz?
— Én sehova — emelte rá a tekintetét Szonya. — Most te döntesz. Ki fontosabb neked? Én őket többé nem fogom kiszolgálni.
Kirill úgy nézett rá, mintha idegen lenne. A vállai megereszkedtek. Odament, mellé ült.
— Szony, mi bajod? Tudod, hogy… csak még egy kicsit tarts ki…
Szonya felnevetett — röviden, tompán.
— Kirill, te érted egyáltalán, amit mondasz? A „tarts ki”-d már felfalt belülről.
Amikor a férfi meg akarta fogni a kezét, Szonya elhúzta:
— Ha akartok, éljetek falkában. Akarod — moss rájuk, főzz nekik — én ebben a cirkuszban nem veszek részt — mondta a férjének.
Kirill kinyitotta a száját, de nem jött ki hang. A küszöbön ott állt Valentina Petrovna — némán, eltorzult szájjal. Kosztya csak kikukucskált a konyhából, aztán újra eltűnt.
Szonya becipzározta a bőröndöt, felállt, és mindegyikükre vetett egy pillantást.
A lakásban sűrű, ragadós csend telepedett meg. Mintha a levegő sem mozdult volna. A szomszédból lehúzták a vécét — valaki hazaért.
Szonya felemelte a táskáját, még egy utolsó pillantást vetett Kirillre — és kilépett a szobából. Az ajtó halkan csukódott be mögötte.
Senki sem indult utána.
