Az özvegy asszony befogadott egy kutyát, aki titkos rejtekhelyet talált a házban, ami a férjéé volt
— Úgyis el fogod mondani, hol vannak azok az átkozott iratok! — sziszegte a férfi, miközben erősebben szorította Olga nyakát.
A nő remegett. A bűz, ami a fickóból áradt — izzadtság, dohány és valami undorító, nehezen meghatározható szag — öklendezésre késztette. A sötét sikátor falának szorítva, két idegen markában, Olga úgy érezte, mintha már nem is a saját teste lenne.
— Mit totojázol vele?! — üvöltött a másik férfi, egy kopasz, heges arcú alak. — Vágd gyomorszájon, aztán kiköpi az egészet!
A kéz Olga nyakán megremegett, de nem engedett. A nő próbált levegőt venni, de csak sípolva kapkodott. Egy pillanatra minden elmosódott — hangok, árnyékok, a fájdalom… és akkor…
Egy mély morgás hasított bele a csendbe.
A sikátor bejáratánál egy sötét árny jelent meg. Egy nagytestű kutya. A szemei villogtak, bundája sötéten fénylett az utcai lámpa gyér fényében. A szájából habzó nyál csöpögött.
— Mi a franc ez? — hőkölt hátra a kopasz.
A kutya megugrott. Egy pillanat, és már az egyik támadó a földön feküdt, üvöltve kapott a karjához, amit a kutya átharapott. A másik férfi hátrált volna, de Olga lendületből térdelte gyomron. Szabad kezeivel megkaparintotta a kulcscsomót, amit előző nap a férje kabátjában talált — a kulcsokat, amik egy páncélszekrényhez tartoztak. Ahhoz a szekrényhez, amit most már nyilván más is keresett.
A kutya visszafordult hozzá, morgása lassan csillapodott. Olga felismerte: ez volt a férje régi vadászkutyája, Brutus. A kutya, aki évekkel ezelőtt eltűnt, és akit ő sosem felejtett el.
Most itt volt. Visszatért, megmentette.
— Gyerünk innen… — suttogta Olga, és Brutus mellette haladt, fülét hegyezve, figyelve minden neszre.
A nő tudta, hogy ez még nem a vége. De most már nem volt egyedül. És a kulcsok, amelyekért az életére törtek — most már biztonságban voltak.
A múlt sötét titkai kezdtek feltárulni. És Olga készen állt szembenézni velük.
