– Előbb-utóbb úgyis kiszedjük belőled, hová rejtette azokat az átkozott papírokat! – szűrte a szavakat a férfi a fogai között.
Olga remegett a félelemtől. Egy áporodott szagú, izzadtságtól bűzlő alak a nyakánál fogva tartotta, miközben két másik férfi a sötét sikátor falához szorította.
– Minek lacafacázol vele?! – förmedt rá a másik. – Két jól irányzott rúgás, és úgy beszél, mint a rádió!
– Nem tudom! – tört fel Olga hangja, remegve. – Fogalmam sincs! Vitya… a férjem… sosem hozta haza a munkáját!
– Azt csak mondod! – hunyorított az egyik. – De az igazság?
– Esküszöm, nem! Megállapodtunk: otthon tabu a munka!
A férfi végül elengedte. Olga összeesett, és lecsúszott a fal mellett a nedves aszfaltra.
– Rendben – szólt a másik. – Akkor gondolkozz. Segítened kell. Hol lehetnek az iratok? Hová dughatta?
Olga arca könnyekben úszott.
– Nem értik… Ha ezek tényleg olyan fontosak voltak, sosem avatott volna be! Inkább meghal, minthogy bajba keverjen! Direkt tartott távol tőle mindentől!
– Most jól figyelj – sziszegte az első. – Ha bármi gyanúsat találsz, azonnal hívj. Ne nyisd ki, ne nyúlj hozzá – csak hívj. Különben visszajövünk. Először «körbeadunk», aztán szépen, lassan… megölünk. Értve?
Olga aprót bólintott. A férfi zsebéből előhúzott egy névjegyet, és gúnyosan a ruhája nyakába dugta.
– Ne felejts el!
Aztán elmentek. Felszálltak egy fekete autóba, és eltűntek. Olga a hideg földön maradt, kimerülten, összetörten.
– Már megint itt fekszik, biztos megint berúgott! Még csak reggel van! Ez a mai fiatalság! – hallatszott egy bosszús női hang.
A lépések közeledtek, majd a hang hirtelen megenyhült.
– Olga? Mi történt? Hogy kerülsz ide?
Olga kinyitotta a szemét. Szomszédja, Valentyina Szergejevna állt előtte.
Fél órával később már Valentyina konyhájában üldögélt, lekváros teát kortyolgatott, és sírva mondta el az egészet.
– Vitya mindig az igazságot kereste. Amit más kimondani sem mert, ő megírta. Az utóbbi napokban különösen feszült volt. Egyszer azt mondta, olyan dolog került a kezébe, ami a legfelsőbb vezetőket is megrengeti. Kérleltem, ne folytassa. Csak legyintett.
Néhány héttel később elütötte egy autó a ház előtt. Azóta biztos vagyok benne: ez gyilkosság volt. A sofőr sosem került elő.
Valentyina sóhajtott.
– Menekülnöd kell, Olenyka. Akár évekre. Amíg elcsitul minden.
– Úgyis megtalálnak… bárhol – suttogta Olga.
– Nem biztos – simogatta meg a karját a szomszédasszony. – Nincs egy hely, amire senki sem gondolna?
– Van egy régi ház. A nagyanyámé volt. Egyszer jártunk ott. Eladni akartuk, de nem jött össze. Azóta is üresen áll.
– Tökéletes. Menj oda! – mondta Valentyina. – És adok egy számot. Az unokaöcsém a bűnüldözésnél dolgozik. Neki elmondhatod. Ne habozz. Ezek az emberek bármit megtesznek a pénzért.
– Köszönöm… igazán köszönöm.
Aznap Olga felmondott. Összepakolt, elbúcsúzott férje sírjánál, majd felszállt az éjszakai vonatra. Keresztül-kasul utazott, nehogy bárki kövesse.
A falu álomba merült, amikor megérkezett. A reggel szürke és párás volt. Minden olyan volt, mint régen. Mintha az idő megállt volna.
A ház ridegen, elhagyatottan állt, de még mindig szilárd. A pajtában száraz tűzifát talált, odabent pedig két hét munka után otthonossá varázsolta a helyet.
Állást kapott egy helyi kávézóban. Eleinte felszolgált, majd áthelyezték a konyhára, ahol kevesebbet volt szem előtt. Az élet csendes és egyszerű lett.
Egy héttel újév előtt hazafelé sétált. Csak egy lámpa égett, imbolyogva a szélben. A hó szelíden hullott. Mosolygott. Mintha gyerek lenne megint… mintha előbújna a Hókirálynő.
Aztán meglátott valamit. Egy hóval fedett, gyanús domborulatot a lámpa alatt. Valami nem stimmelt – túl szabályos volt.
Közelebb ment. Egy kutya feküdt ott. Nagytestű, lesoványodott, remegve, szinte megfagyva. Csupa sár és jég volt, bordái kilátszottak. De a szeme… olyan mély bánat és reménytelenség volt benne, hogy Olga szíve belesajdult.
– Hát itt akarsz meghalni, kicsim? Nem hagylak itt! – suttogta.
Próbálta felállítani, de a kutya nem tudott lábra állni. Végül Olga leguggolt, átdobta a mancsait a vállán, és hazaindult vele. Lépésről lépésre cipelte a súlyát.
– Mindjárt otthon vagyunk. Meleg és étel is lesz.
Otthon a kályha mellé fektette, betakarta. Óvatosan meleget csinált, majd ételt készített. A kutya lassan felmelegedett. Olga meleg levest tett elé.
– Nem tudom, mit eszel szívesen, de kezdjük ezzel.
A kutya hálásan nyalta meg a kezét, evett néhány kanállal, majd elaludt. Olga letette a tálat.
– Pihenj. Ha kell valami, ébressz fel.
Reggel arra ébredt, hogy valaki figyeli. Kinyitotta a szemét – a kutya ott ült mellette, farkát csóválva.
– Sétálni mennél?
A séta után Olga etette meg újra, és nevetve kérdezte:
– Hogy hívjalak? Legyél Jack. Illik rád.
Jack ugatott egyet. Olga felnevetett. Jack pedig felfedezni kezdte az új otthonát.
Egyszer csak egy régi szekrénynél megállt. Szaglászott, kapart. Olga odament. Egy négyzet alakú rész volt a padlón – titkos rejtekhely?
Elővett egy kést, és óvatosan felfeszítette a deszkát. Egy doboz lapult alatta.
Reszkető kézzel nyitotta ki. Egy kék irattartó volt benne, rajta a monogram: „В”. Olga azonnal tudta. Ezért halt meg Vitya.
Mellette pénz és egy pendrive is volt.
– Megérte, Vitya? – suttogta könnyein át.
Átfutotta a mappát. Tíz perc múlva tudta: ezek az iratok elég erősek, hogy leleplezzék a város teljes elitjét.
Felhívta Matvejt, a szomszéd unokaöccsét. A férfi azt mondta:
– Részvétem. Vityával kapcsolatban álltunk. Ezeket nekem szánta. Estére ott vagyok.
Majd komolyan hozzátette:
– Olga, azonnal hagyja el a házat. Ne várjon ott.
Olga nem értette. Hiszen senki sem tudta, hol van. Nyugodtan sétálni indult Jackkel.
A falu csendes volt. Aztán megpillantotta azt az autót… feketét, ismerőset. Ugyanolyat, mint amivel régen a két idegen érkezett.
A szíve kihagyott egy ütemet. Hazarohant, felkapta a dokumentumokat és a telefont, majd kiszáguldott.
– Jack! Gyere!
Berohantak az erdőbe.
A fák között Olga remegve tárcsázta Matvejt.
– Megjöttek! Itt vannak! Mit tegyek?!
