— Hogyhogy a te lakásod? Mi mind itt élünk, és nem te döntöd el, ki lakhat benne, és ki nem! — hadonászott dühösen az anyós.

— Hogy lehet ez a te lakásod? Mi mindannyian itt élünk, és te nem döntheted el, ki lakhat itt, és ki nem! — csattant fel a anyós.

— Azt mondtam, nem — ismételte Katya, kétségbeesetten próbálva uralkodni magán. — Ez az én lakásom. És nem fogok…

— A tied? — szakította félbe az anyós hitetlenül hunyorogva. — És mi lesz a családdal? Sasa, hallod, mit mond a feleséged?

Katya lassan, szinte vonakodva nyitotta ki az ajtót. Már majdnem kilenc óra volt. Késve ért haza a munkából, elmerülve egy projektben, ami szó szerint egész napját elvitte. A lakásban pedig, mint mindig, hangos szóváltás folyt.

— Megint későn! — kiáltott rá Ljudmila, alig hogy Katya belépett. — Sasa éhesen ül!

Katya mélyet lélegzett, leveszve a kabátját. Az egész helyzet furcsának tűnt neki, mintha nem az ő otthona lenne, hanem egy idegen terület, ahol csak vendég.

Másfél hónappal ezelőtt, amikor Sasa megkérte, hogy fogadják be a szüleit a felújításuk idejére, habozás nélkül beleegyezett. Két-három hétnek tűnt, semmiségnek. De a hetek csak teltek, a szülők pedig nem mentek el. Minden kezdett egy hosszú rémálommá válni.

— Jó estét — mondta Katya, belépve a konyhába.

Sasa és Nikolaj az asztalnál ültek, a tévére meredve. Ljudmila a tűzhely mellett edényeket csapkodott.

— Azt kértem, hogy legkésőbb hétkor érkezz haza! — folytatta az anyós szemrehányóan Katya felé nézve. — Nálunk rendszer van, megszoktuk, hogy időben vacsorázunk!

Katya lassan kinyitotta a hűtőt, igyekezve nem mutatni az idegességét.

— Dolgom van — mondta nyugodtan. — Egy fontos projektet kellett befejezni.

— Munka, munka… — gúnyolódott Ljudmila. — És a férjéről ki gondoskodik? Sasa, mondd meg neki!

Sasa meghúzta magát, láthatóan nem tudva, melyik oldalon álljon.

— Katjus, talán tényleg jobb lenne korábban hazajönni? — motyogta, igyekezve elkerülni a tekintetét.

Katya összeszorította az ajkát. Korábban soha nem kritizálta a késése miatt, de a szülők megjelenése óta… mintha megváltozott volna. Vagy csak neki tűnt így?

— Igen, igen — helyeselt Nikolaj, levéve a szemét a képernyőről. — Egy nőnek a családra kell gondolnia. Manapság…

Katya megmerevedett. Hányszor hallotta már ezt a „manapság” szót?

— Most készítek vacsorát — motyogta, elővéve a bevásárlótáskákat.

— Ne fáradj — intett el Ljudmila. — Én már mindent elintéztem. Az edényeidet is átpakoltam — nálad minden rosszul állt.

Katya hirtelen megdermedt.

— Mit jelent, hogy átpakoltad? Ez az én konyhám, Ljudmila…

— Pontosan, a tied — bólintott az anyós. — De mindent rendesen kell megszervezni. Én tapasztalt háziasszony vagyok!

Katya érezte, ahogy dühe forr benne. Az asztalra nézett — Sasa lehajtott fejjel ült, mintha el akarna bújni.

— Egyébként — tette hozzá váratlanul az anyós, kritikus pillantást vetve a falakra — régóta szükségetek van felújításra. Minden olyan régi.

Katya összeszorította a fogát.

— Ljudmila — próbálta egyenletesen tartani a hangját — megbeszéltük, hogy nálunk laktok, amíg a felújításotok tart. De még el sem kezdődött. Talán ideje lenne elgondolkodni rajta…?

— Ó, a felújítás nehézségekbe ütközött — sóhajtott az anyós. — A mesteremberek elkéstek, rossz anyagokat hoztak… Kicsit még maradnunk kell nálatok.

— Mennyi ideig? — kérdezte halkan Katya.

— Hát, két-három hónap, nem több — legyintett Ljudmila gondtalanul. — Mi baj van? Nem zavarunk titeket!

Katya érezte, hogy ökölbe szorul a keze. Két-három hónap? Még két-három hónapig tart ez az egész?

— Sasenyka — énekelte az anyós hirtelen mosolyogva — talán egyáltalán nem kellene sietnünk a felújítással?

Eladjuk a lakásunkat, és itt élünk majd mindannyian együtt. Elég hely lesz!

Katya megdermedt.

— Remek ötlet, anya! — lelkendezett Sasa. — Ugye, Katya? Neked egyedül nehéz, mi segítünk!

Katya lassan felnézett rá.

— Mi? — kérdezett vissza.

— Persze! — helyeselt Nikolaj. — A fiataloknak támogatás kell. És az unokákkal is segítünk, ha lesznek.

Katya leült. Egész teste úgy érezte, mintha nehéz teher nyomná. Mikor vált az élete ebből az abszurdból? Mikor szűnt meg ő lenni a saját otthonának úrnője?

— Nem — mondta határozottan.

— Mi? — fordult hirtelen Ljudmila.

— Azt mondtam, nem — ismételte Katya, kétségbeesetten próbálva uralkodni magán. — Ez az én lakásom. És nem fogok…

— A tied? — hunyorgott az anyós. — És mi lesz a család? Sasa, hallod, mit mond a feleséged?

Sasa összehúzta a szemöldökét.

— Katya, hát mit kezdesz ezzel? Anyádnak igaza van. Együtt élni egyszerűbb…

— Egyszerűbb? — Katya felállt. — Egyszerűbb állandó felügyelet alatt élni? Elviselni, hogy idegenek parancsolgatnak az én otthonomban?

— Kik az idegenek?! — háborodott fel Ljudmila.

— Ez megadja nektek a jogot, hogy rendelkezettek a tulajdonom felett? — tört fel belőle a hang.

Sasa felugrott.

— Hagyd abba, hogy anyádat kiabálsz! — kiáltotta. — Régen más voltál…

Katya mélyet sóhajtott, próbálva elnyomni a gombócot a torkában.

— Igen, régen más voltam. Amíg rá nem jöttem, hogy ti minden határt átléptetek.

Ljudmila kezét csapkodva tiltakozott.

— Sasa, hallod?!

Sasa szeme a felesége és az anyja között cikázott, de Katya már meghozta a döntését.

— Katya, beszéljük meg nyugodtan…

— Nem, Sasa — Katya kiegyenesedett, miközben visszafojtotta a könnyeit. — Elég volt. Másfél hónapig hallgattam. Tűrtem, ahogy átrendezik a konyhámat, elpakolják a dolgaimat, parancsolgatnak nekem a saját otthonomban, a saját életemben!

— Mi csak segíteni akartunk — szólt közbe Nikolaj, mentegetőzve, de hangja így is a teljes megadás benyomását keltette. — Rendet rakni…

— Rendet?! — Katya hirtelen a férje apja felé fordult, mintha valami teljesen illetlent mondott volna. — Ki kérte ezt maguktól? Ez az én otthonom, és itt az én szabályaim érvényesek!

— Milyen durva! — szorította össze az ajkát Ljudmila, arca elsápadt a dühtől. — Sasenyka, tényleg hagyod, hogy így beszéljen velünk?

Katya úgy érezte, minden ereje elszáll, belül üresség öntötte el. Meddig lehet ezt még tűrni? Meddig tart még ez a színjáték?

— Menjetek el — mondta halkan, de úgy, hogy a konyhában mindenki elhallgatott.

— Mi? — Ljudmila megdermedt, kanalát félúton tartva, nem akarta elhinni, amit hall.

— Azt mondtam: menjenek el a lakásomból — ismételte Katya, most már hangosabban, hangja olyan kemény volt, mint a beton. — Azonnal. Pakoljanak össze és menjenek.

A csend, ami beállt, szinte fülsiketítő volt. Ljudmila elsápadt, Nikolaj értetlenül pislogott, Sasa pedig tátott szájjal meredt maga elé, mintha képtelen lenne felfogni, mi történik.

— Nem teheted ezt… — kezdte Ljudmila, hitetlenkedve.

— De megtehetem — vágta rá Katya, szemébe nézve. — Ez az én lakásom. Az én tulajdonom. És többé nem engedem, hogy itt bárki is parancsolgasson.

Katya határozottan elindult a nappali felé, ahol az anyósék aludtak, és elkezdte összepakolni a holmijukat. Minden perc végtelennek tűnt, de képtelen volt megállni.

— Katya, hagyd abba! — Sasa megragadta a karját, mint egy kisfiú, aki nem érti, mi történik körülötte. — Ezt nem teheted a szüleimmel!

— De igen — Katya kirántotta a karját, fogait összeszorítva, hogy elfojtsa a benne tomboló vihart. — És ha nem értesz velem egyet, mehetsz velük.

— Mi van?! — Sasa hátralépett. — Ki akarsz dobni engem is?

— Nem — rázta meg a fejét Katya. — Választást adok. Vagy itt maradsz velem, elfogadva a szabályaimat, vagy elmégy a szüleiddel.

— Hálátlan! — kiáltott fel Ljudmila, sértetten összeszorítva a száját. — Mi mindent jó szívvel tettünk érted, és te…

— A cuccuk már össze van pakolva — vágott közbe Katya. — Van öt percük, hogy elhagyják a lakást.

— Vagy mi lesz? — szűkítette össze a szemét Ljudmila, gúnyosan elhúzva a száját.

— Vagy hívom a rendőrséget — válaszolta Katya higgadtan, szemében meg sem rebbent semmi. — Higgye el, van elég elszántságom, hogy feljelentést tegyek jogtalan tartózkodás miatt.

— Sasa! — visított fel Ljudmila, megragadva a fia kezét. — Csinálj már valamit!

De Sasa csak állt, mint aki földbe gyökerezett, zavartan nézett hol a feleségére, hol a szüleire. Tekintetében pánik csillant. Soha nem került még ilyen választás elé.

— Megindult az idő — Katya az órájára nézett, hangja már nem volt fáradt, mint korábban.

Ljudmila kinyitotta a száját, hogy visszavágjon, de Nikolaj hirtelen megfogta a kezét, hangja halk volt, mégis határozott:

— Menjünk, Ljudmila. Itt nem látnak szívesen.

— Hogyhogy nem?! — háborodott fel Ljudmila, arca eltorzult. — Ilyet rokonokkal nem tesznek! Sasa, mondj már valamit!

Sasa egyik lábáról a másikra állt, mint aki nem tudja, merre meneküljön. Tekintetét kerülte a felesége szemével, ami különösen rossz előérzetet keltett benne, de nem tudott másképp tenni.

— Katya, talán mégsem kellene ennyire drasztikusan… Beszéljük meg…

— Nincs mit megbeszélni — válaszolta Katya, olyan határozottsággal, mintha a lakás falai is mozgásba lendültek volna, hogy megvédjék őt. — Meghoztam a döntésem.

Ljudmila és Nikolaj, mint két megfakult, törött tükör, némán összeszedték a holmijukat és elindultak kifelé. Az ajtóban Ljudmila még mindig reménykedve visszafordult, szeme könnyektől csillogott.

— Sasenka, ugye nem hagysz itt minket?

Sasa úgy állt, mint akit földbe döngöltek, és tanácstalanul széttárta a karját:

— Anya, én… megpróbálok beszélni Katyával. Talán megnyugszik…

Amikor az ajtó becsukódott a szülei mögött, a levegő a lakásban olyan nehézzé vált, mint az eső előtti csend. Sasa a felesége felé fordult, és a tekintetében annyi kérdés volt, hogy Katya majdnem sírva fakadt — de tartotta magát.

— Figyelj, nem akartam, hogy ez így alakuljon. Csak a szüleim tényleg nehéz helyzetben voltak… az a felújítás…

— Milyen felújítás, Sasa? — Katya fáradtan nézett rá. — El sem kezdték. A szüleid egyszerűen úgy döntöttek, elfoglalják az otthonomat, mint egy erődöt — és te hagytad!

— Ne beszélj így! — tört ki Sasa, mintha megsebezték volna. — Nem akartak semmi rosszat! Csak úgy gondolták, jobb lenne együtt élni.

— Kinek jobb? — Katya leült a kanapéra. Mintha minden ereje elszállt volna. — Neked? Nekik? Gondolt valaki rám is?

Sasa leült mellé, a kezéért nyúlt, mintha utolsó kapaszkodót keresne. De Katya már túl messze volt.

— Katjus, csináljuk vissza. Beszélek a szüleimmel…

— Nem, Sasa — hangja szinte suttogás volt, de olyan határozott, hogy a hangja hallatán megfagyott a vér a férfi ereiben. — Már túl késő bármit visszacsinálni. Beadom a válópert.

— Mi?! — Sasa felugrott, szeme kitágult, mint aki alatt megnyílt a föld. — Egy ilyen semmiség miatt?!

— Semmiség? — Katya keserűen elmosolyodott, hangjában fagyos, fájdalmas hidegség csengett. — Te ezt nevezed semmiségnek? Hogy hagytad, hogy a szüleid parancsoljanak az én otthonomban? Hogy egyszer sem álltál mellém? Te tudtad, hogy azt tervezik, örökre itt maradnak, és hallgattál. Ez nem hiba, Sasa. Ez árulás.

Másnap reggel Katya bement a bíróságra. Keze nem remegett, mert a döntése szilárd volt, mint a szikla. És amikor hazatért, nem érzett sem félelmet, sem megbánást — csak ürességet és könnyedséget, mintha egy nehéz takarót vetettek volna le róla.

Sasa ide-oda őrlődött közte és a szülei között. Eljött, ott állt az ajtóban virággal a kezében, mint egy régi, rossz szokás — szerencsétlen próbálkozás, hogy úgy tegyen, mintha még lenne mit megmenteni.

— Rájöttem mindenre, Katya. Próbáljuk meg újra, kérlek…

De Katya hajthatatlan volt, mint a téli szél.

— Nem, Sasa. Te a saját utadat választottad, én is a magamét.

A válás után az élet fellélegzett. Katya elkezdett uszodába járni, megváltoztatta a külsejét, sőt, még koccintott is a barátaival, akikkel korábban nem mert inni, mert anyósa tekintete mindig ott nehezedett az asztal fölött. Mindaz, amiről álmodott, de sosem mert megtenni, most végre valósággá vált.

Egyik este, ahogy a foteljében ült egy könyvvel a kezében, Katya rájött, hogy nem is emlékszik, mikor érezte magát utoljára ennyire élőnek.

— Szabadság — suttogta, végigpillantva a barátságos, otthonos lakásán. — Ez az, ami igazán számít.

Megcsörrent a telefon, a rezgés kizökkentette a gondolataiból. Ljudmila, természetesen, ismét próbálkozott.

Katya ránézett a kijelzőre, de nem vette fel. Törölte a számot. A keze nem remegett. Ez már nem az ő története volt, nem az ő fájdalma.

Előtte egy új élet állt. Egy élet, ahol senki nem hatolhat be a személyes terébe, ahol ő maga döntheti el, kivel él és kiben bízik. És ez volt a legfontosabb.

Like this post? Please share to your friends: