Minden nap sírva jött haza az iskolából a fiú — amíg az apja meg nem jelent az osztályában
Egor mély levegőt vett, és próbálta figyelmen kívül hagyni az osztálytársai gúnyolódását. Szeme sarkából látta, hogy néhányan összesúgnak, mások megmutatták egymásnak a telefonjaikon készült fényképeket róla, amelyeken a haja volt a főtéma. De Egor nem fordult el, nem ment ki a teremből. Maradt. Mert tudta, hogy ez a nap más lesz.
Az óra végén, amikor a gyerekek már készülődtek a következő tanórára, kinyílt az ajtó, és belépett egy magas, erős testalkatú férfi. Az arca szigorú volt, de a szemében mély, csendes erő tükröződött. Pjotr, Egor apja.
– Jó napot kívánok – szólalt meg nyugodtan, de határozott hangon. – Ivan Szergejevics, beszélhetnénk néhány szót?
A tanár kissé megdöbbent, de bólintott. A diákok azonnal elhallgattak. Mindenki érezte, hogy valami különös történik.
Pjotr odalépett Egor mellé, és gyengéden a vállára tette a kezét. – A fiam hosszú hajat hord, mert az anyja emlékét őrzi vele. Ő elvesztette őt nemrég, és ez a haj az utolsó dolog, amit tőle kapott. Az anyja mindig hosszú hajat viselt, és Egor ezzel próbálja megőrizni a hozzá fűződő kapcsolatot.
A teremben síri csend lett. Ivan Szergejevics zavartan pislogott. Látszott rajta, hogy nem számított ilyen válaszra.
– Nem tudtam… – motyogta halkan.
– Nem is kellett volna tudnia – válaszolta Pjotr nyugodtan. – Csak annyit kellett volna tennie, hogy tisztelettel bánik egy gyermekkel, aki más, mint a többi.
Ezután Pjotr biccentett Egornak, majd távozott. A fiú még mindig ott állt, egyenes háttal, de most már nem volt egyedül.
A következő hetekben a hangulat lassan változni kezdett. Az osztálytársak már nem nevettek. Sokan közülük odamentek Egorhoz, elnézést kértek, és beszélgetni kezdtek vele. Ivan Szergejevics is visszafogottabb lett, bár még mindig tartózkodó volt.
De Egor számára a legfontosabb az volt, hogy többé nem szégyellte önmagát. Büszkén viselte hosszú haját – és még büszkébben az emléket, amit képviselt.
