A telefoncsörgés a tűzhely mellett érte Elliotr Row-t. A serpenyőben omlett sült, fokhagyma és olvasztott vaj illata lengte be a konyhát. A férfi beletörölte a kezét a konyharuhába, bosszús pillantást vetett a kijelzőre — ismeretlen szám volt.
— Halló? — szólt bele röviden, miközben továbbra is figyelte az ételt.
— Mr. Row, a családja ügyvédje vagyok. Holnap reggel be kell fáradnia hozzám. Egy örökséggel kapcsolatos ügyben kell aláírnia néhány dokumentumot.
Elliot megtorpant. A szülei éltek és egészségesek voltak — ugyan kitől örökölhetett volna? Mégsem kérdezett semmit, csak némán bólintott, mintha a másik láthatná, aztán letette a telefont.
Másnap borongós, ködös reggelre ébredt. Ahogy Elliot áthajtott a városon, az enyhe zavarodottság fokozatosan bosszúsággá vált. Az ügyvéd már a bejáratnál várta.
— Jöjjön, Elliot. Tudom, hogy ez az egész furcsán hangzik. De ha ez valami hétköznapi dolog lenne, nem zavarnám önt egy szabadnapon.
Az iroda üres volt. Máskor nyüzsgés jellemezte a helyet, most azonban csak a léptek visszhangja hallatszott a padlón. Elliot leült az asztal túloldalán, karba font kézzel.
— Az ügy Walter Jonas nevű nagybátyjáról szól.
— Nincs is nagybátyám ezen a néven — vágta rá azonnal Elliot.
— Ennek ellenére önre hagyta minden vagyonát. — Az ügyvéd egy régi kulcsot, egy megsárgult térképet és egy címet tartalmazó papírt helyezett elé. — Egy tóra épült kúria. Mostantól az öné.
— Elnézést… Komolyan beszél?
— A ház a Connecticut állambeli Conamah-tó közepén található.
Elliot felemelte a kulcsot. Nehéz volt, kifakult mintákkal díszítve. Sem az emberről, sem a helyről nem hallott még soha. Mégis kattant benne valami — az a pillanat, amikor a kíváncsiság legyőzi a józan észt.
Egy órával később a hátizsákjában már ott volt néhány póló, egy üveg víz és némi ennivaló. A GPS szerint a tó mindössze negyven percnyire volt tőle. Ez csak még jobban felkeltette az érdeklődését: hogy lehet, hogy nem is tudott egy ilyen hely létezéséről ilyen közel?
Az út végén feltárult előtte a tó — sötét, mozdulatlan, mint egy tükör. A közepén egy ház magasodott — hatalmas, komor, mintha a vízből nőtt volna ki.
A part menti kávézó teraszán idősek üldögéltek kávés bögrékkel. Elliot odalépett hozzájuk.
— Elnézést, — szólította meg őket — az a ház a tavon… Tudják, ki lakott ott korábban?
Az egyik férfi lassan letette a csészéjét.
— Mi nem beszélünk arról a helyről. Nem megyünk oda. Már réges-régen el kellett volna tűnnie.
— De hát élt ott valaki?
— A parton soha nem láttunk senkit. Csak éjjel hallani néha csónakok zörejét. Valaki utánpótlást visz oda, de hogy ki, azt nem tudjuk. És nem is akarjuk tudni.
A kikötőnél Elliot egy fakó táblát vett észre: „June csónakjai.” Odabent egy fáradtnak tűnő nő fogadta.
— Egy csónakra lenne szükségem ahhoz a házhoz a tó közepén — mondta Elliot, és átnyújtotta a kulcsot. — Örököltem.
— Oda senki sem megy — válaszolta hidegen a nő. — Az a hely sokakat megrémít. Engem is.
De Elliot nem tágított. Szavai egyre határozottabbá váltak, mígnem végül a nő beleegyezett.
— Rendben. Elviszem. De nem várok. Holnap visszajövök.
A ház a víz fölé magasodott, mint egy elfeledett erőd. A pallóingatag móló nyikorogva mozgott a lába alatt. June óvatosan kikötött, majd eldobta a kötelet.
— Megérkeztünk — morogta.
Elliot kilépett a recsegő stégre, meg akarta köszönni, de a csónak már távolodott.
— Sok szerencsét! Remélem, holnap itt vársz majd rám — kiáltotta a nő, majd eltűnt a ködben.
Most már egyedül volt.
Kezét a zárhoz emelte. A kulcs könnyedén belecsúszott. Tompa kattanás, majd az ajtó lassan, nyikordulva kitárult.
Bent poros, mégis meglepően friss levegő fogadta. Nagy ablakok, nehéz függönyök, számtalan portré. Egy különösen megragadta a figyelmét — egy férfi állt a tóparton, mögötte ez a ház. Alatta felirat: „Walter Jonas, 1964”.
A könyvtár polcai tele voltak jegyzetelt könyvekkel. Az egyik sarokszobában távcső és precízen rendezett jegyzetfüzetek — időjárási észlelések, az utolsó bejegyzések múlt hónapból származtak.
— Mit keresett ő? — suttogta Elliot.
A hálószobában tucatnyi megállt óra. A komódon egy medál. Benne egy csecsemő fotója a felirattal: „Row”.
— Figyelt engem? A családomat?..
A tükörre cetli volt tűzve: „Az idő felfedi azt, amiről azt hittük, régen elveszett.”
A padláson dobozokban újságkivágások hevertek. Az egyik pirossal volt bekarikázva: „Eltűnt egy fiú Middletownból. Napokkal később sértetlenül került elő.” Az év: 1997. Elliot elsápadt. Ez ő volt.
Az ebédlőben az egyik széket elhúzták. Rajta az ő iskolai fényképe feküdt.
— Ez már több, mint különös… — motyogta, miközben fejében egyre csak zúgtak a kusza gondolatok.
A gyomra összeszorult a szorongástól. Talált néhány konzervet a régi kredencben, gyorsan evett pár falatot, majd hangtalanul felment az egyik vendégszobába. A lepedők tiszták voltak, mintha már régóta vártak volna valakire. Az ablakból a tó halvány holdfényt tükrözött vissza, a ház pedig élőnek tűnt — mintha együtt lélegzett volna a víz felszínével.
De az álom nem jött. Túl sok volt a kérdés. Ki volt Walter Jonas? Miért nem hallott róla soha senki? Miért nem említettek róla a szülei egy szót sem? És mi ez a rejtélyes megszállottság vele kapcsolatban?
Mire Elliot végül egy nyugtalan álomba zuhant, a házat már sűrű sötétség töltötte be — olyan, amelyben egy recsegő padlódeszka lépésnek tűnik, és egy árnyék a falon élőlénynek.
Egy éles, fémes csattanás hasította szét a csendet. Felült az ágyban. Újabb zaj — mintha lenn, a földszinten egy nehéz ajtó nyílt volna ki. Elliot felkapta a telefonját — nem volt térerő. A kijelzőn csak a saját, feszült szeme tükröződött vissza.
Fogta a zseblámpáját, és kilépett a folyosóra…
A sötétség sűrűsödött, szinte tapinthatóvá vált. Minden lépés tompa félelemmel rezonált benne. A könyvtárban a könyvek enyhén megmozdultak, mintha valaki épp most ért volna hozzájuk. A dolgozószoba ajtaja még mindig tárva-nyitva állt. A falon lógó gobelin mögül hideg levegő áradt, amit korábban Elliot észre sem vett.
Felhajtotta a nehéz szövetet – mögötte vastag, vasból készült ajtó rejtőzött.
— Csak ezt ne… — suttogta, de ujjai máris a hideg kilincsre simultak.
Az ajtó nehezen engedett, de végül kinyílt. Mögötte lefelé vezető csigalépcső kezdődött, ami a ház alá, a víz alá vitt. Minden lépéssel egyre párásabb, sűrűbb lett a levegő — só, fém és valami ősi szagával telve, mintha maga a múlt tárult volna fel előtte.
Lent hosszú folyosó nyúlt el, szekrényekkel és ládákkal megrakva. Feliratok díszítették őket: „Genealógia”, „Levelezés”, „Expedíciók”.
Az egyik fiókra ez volt írva: „Row”.
Elliot remegő kézzel húzta ki. Bent levelek sorakoztak — mind az apjának címezve.
„Próbáltam. Miért hallgatsz? Ez fontos neki. Fontos Elliotnak…”
— Tehát nem tűnt el. Írt. Meg akart ismerni engem — suttogta Elliot.
A folyosó végén újabb masszív ajtó állt, rajta felirat: „Csak engedélyezett személyeknek. Jonas Archívum.” Nem volt rajta kilincs — csak egy tenyérszkenner. Mellette egy cédula: „Elliot Row részére. Csak neki.”
Odanyomta a tenyerét.
Kattanás hallatszott. A helyiség halvány fénybe borult. Egy projektor életre kelt, és a falon megjelent egy férfi alakja.
Ősz haj, fáradt szemek. Egyenesen Elliotra nézett.
— Üdv, Elliot. Ha ezt látod, akkor már nem vagyok köztetek.
A férfi bemutatkozott: Walter Jonas.
„Én… a valódi apád vagyok. Nem így kellett volna megtudnod, de attól tartok, anyáddal együtt sok hibát követtünk el. Tudósok voltunk — megszállottan kutattuk a túlélést, az éghajlatot, az emberiség jövőjét. Ő belehalt a szülésbe. Én… megijedtem. Attól, mivé válhatok. Ezért adtalak a bátyámnak. Ő adott neked családot. De én sosem szűntem meg figyelni téged. Innen. A tó házából. Távolról.”
Elliot lerogyott egy padra — nem érezte a lábait.
— Te voltál az… végig te voltál…
A hang megremegett a felvételen:
„Féltem, hogy összetörlek. De te erős, jó ember lettél — jobb, mint amiről álmodni mertem. Most ez a ház a tiéd. Része az utadnak, egy esély. Bocsáss meg nekem: a hallgatásért, a gyávaságért, azért, hogy mindig itt voltam, de soha igazán nem voltam veled.”
A kép elsötétült.
Elliot nem tudta, mennyi ideig ült még ott a sötétben. Aztán lassan, mint aki álomból ébred, felállt, és visszament a felszínre. Hajnalban June már a mólónál várta. Amikor meglátta őt, összehúzta a szemöldökét:
— Jól vagy?
— Most már igen — válaszolta halkan. — Csak meg kellett értenem.
Hazament, hogy beszéljen a szüleivel. Csendben hallgatták végig, nem szakították félbe. Aztán megölelték.
— Bocsáss meg nekünk — suttogta az anyja. — Azt hittük, így lesz a legjobb.
— Köszönöm — mondta Elliot. — Tudom, hogy nem volt könnyű.
Azon az éjjelen Elliot a saját ágyában aludt el. A plafon ugyanaz maradt. De minden más… megváltozott.
Néhány héttel később visszatért a tóhoz. Nem azért, hogy ott éljen, hanem hogy újjáélessze. A házban megnyílt az Éghajlat- és Történetkutató Központ. Gyerekek futkároztak a folyosókon, a szomszédok mosolyogva érkeztek. A ház többé nem volt titkok és kísértetek otthona. Ismét az élet helyévé vált.
