— „NE HAGYJÁK, HOGY HOZZÁÉRJEN!”
A sikoly végigsöpört a föld alatti robotikai laboratóriumon, néhány másodperccel azelőtt, hogy a kislány piszkos kezét a gépre tette volna.
Minden megdermedt.
A mérnökök fél mozdulatban dermedtek le.
A biztonsági őrök azonnal a rádiójukhoz kaptak.
A számítógépes riasztások vörösen villogtak fel a hatalmas digitális falakon.
És a több milliárd dollárt érő humanoid robot mellett—
ott állt egy apró, hajléktalan kislány, motorolajjal és zsírral borítva.
Senki sem értette, hogyan jutott be.
Az Orion Technologies föld alatti laborját elvileg lehetetlen volt feltörni.
Retinaszkennerek.
Fegyveres ellenőrzőpontok.
Mozgásérzékelős biztonsági rendszerek.
Csúcstechnológiás katonai megfigyelés.
Odalent semmi sem mozdulhatott engedély nélkül.
Semmi.
És mégis—
valahogy—
ott volt.
Mezítláb.
Túlméretezett szürke pulóverben.
Zsíros ujjai finoman pihentek a robot acélkezén.
A gép neve ATLAS-9 volt.
A valaha megalkotott legfejlettebb mesterséges intelligencia-rendszer.
Három méter magas.
Titánvázzal.
Szintetikus neurális processzorokkal, amelyek drágábbak voltak, mint a magánrepülők.
Négy hosszú éven át—
a robotot egyszer sem sikerült megfelelően aktiválni.
Mérnökök százai vallottak kudarcot.
Kormányzati szerződéseket függesztettek fel.
Hetente milliók vesztek el.
Az Orion Technologies milliárdos tulajdonosa egy üvegplatformról figyelte a laboratóriumot.
Damian Cross.
Negyvennyolc éves.
Hideg tekintetű férfi.
Tökéletes öltönyben.
Olyan ember volt, akiről mindenki tudta, hogy soha nem mutat érzelmeket.
És most először hosszú évek óta—
félelem látszott rajta.
— „Vigyék el onnan.”
A biztonságiak azonnal megindultak felé.
De a kislány nem mozdult.
Nem pánikolt.
Csak csendesen figyelte az élettelen gépet.
Aztán halkan megszólalt:
— „Magányos.”
A csend ránehezedett az egész laborra.
Néhány mérnök zavartan nézett össze.
Mert a robot viselkedési rendszere újra és újra összeomlott az adaptív neurális hálózat érzelmi instabilitása miatt.
A kislány lassan oldalra billentette a fejét.
Majd lágy hangon megkérdezte:
— „Miért hagyták egyedül?”
A laborban mintha minden levegő eltűnt volna.
Damian mozdulatlanná merevedett az üvegplatformon.
Mert az eredeti fejlesztőcsapaton kívül senki sem tudta, hogy a robot belső hangmodelljét a halott fiáról mintázták.
A kislány ismét finoman megérintette a robot fém mellkasát.
És hirtelen—
a labor összes monitora felizzott.
— „Istenem…”
Fények cikáztak végig erőteljesen az ATLAS-9 testén.
A hidraulikus rendszerek aktiválódtak.
A gép négy év után először lassan felemelte a fejét.
És akkor—
a robot egyenesen a kislányra nézett…
és megszólalt.
— „Emma?”
Damian arcából egy pillanat alatt kifutott a vér.
Mert Emma—
az eltűnt lánya neve volt tizenkét évvel korábban.
El laboratorio se sumió en el caos absoluto.
A mérnökök kiabálva rohantak egyik vezérlőállomástól a másikig.
A biztonsági őrök lassan hátrálni kezdtek.
A figyelmeztető fények vörösen villogtak az acélfalakon.
De Damian Cross képtelen volt megmozdulni.
Mert a robot egyenesen a kislányt nézte.
— „Emma…”
— „Visszatértél.”
A kislány légzése hirtelen remegővé vált.
Mintha ő is felismerte volna azt a hangot.
A robot lassan felemelte hatalmas mechanikus kezét felé.
Nem fenyegetően.
Hanem védelmezően.
A mérnökök döbbenten figyelték a jelenetet.
— „Ez lehetetlen…”
— „A memóriamagot évekkel ezelőtt törölték.”
Damian lassan elindult lefelé az üvegplatformról.
A kezei remegtek.
Először hosszú évtizedek óta.
Mert hirtelen—
eszébe jutott az utolsó este, amikor látta a lányát.
Olajfoltos kis kezei, ahogy régi gépeket javított vele a garázsban.
A végtelen kérdései.
A tűz.
A rendőrségi jelentések.
A test, amelyet soha nem találtak meg.
A kislány rémült szemekkel nézett Damianre.
Aztán alig hallhatóan suttogta:
— „Apa?”
A csend végigsöpört az egész laboratóriumon.
A milliárdos megingott, és hátralépett.
Az egész mérnökcsapat teljesen mozdulatlanná dermedt.
Mert a hajléktalan kislány, aki ott állt a milliárdokat érő gép mellett—
Damian Cross lánya volt, akit tizenkét éve halottnak hitt.
És valahogy—
a robot hamarabb emlékezett rá, mint ő maga.
