A kutyát mélyen az erdőbe vitték, és egy fához kötve hagyták, remélve, hogy örökre megszabadulnak tőle
Miután az anyósom megtudta, hogy örökbe fogadtunk egy gyermeket, úgy döntött, hogy kiír engem a férjem végrendeletéből.
Soha nem volt túl kedves velem, de amikor megtudta, hogy a férjemmel nem saját gyermekünk született, hanem örökbe fogadtunk egy kisfiút, teljesen elvesztette a fejét. Azzal vádolt, hogy elvettem tőle a vér szerinti unokáját, és szerinte így nincs jogom részesedni a családi vagyonból. Mindent elkövetett, hogy befolyásolja a férjem döntését.
Bár a férjem mindig kiállt mellettem és szeretett minket, anyja folyamatosan nyomást gyakorolt rá. Egyik este, amikor hazaért, közölte, hogy módosítani fogja a végrendeletét: mindent az édesanyjára hagy, mivel „ő legalább a vér szerinti család”.
El sem tudtam hinni, amit hallottam. Évekig támogattam őt mindenben, közösen építettük fel az életünket, és most hirtelen semmit sem számítok? A gyermekünk, akit együtt választottunk és szerettünk, hirtelen kívülállóvá vált?
De nem hagytam annyiban. Elkezdtem küzdeni a jogaimért és a fiam jövőjéért. Mert a szeretet nem a vérségi kapcsolatról szól, hanem az együtt megélt pillanatokról, az odafigyelésről és az áldozatokról, amelyeket egymásért hozunk.
