Egy ismeretlen nő átadott nekem egy csecsemőt, majd eltűnt. Tizenhét évvel később kiderült, hogy az örökbefogadott fiam egy milliárdos hatalmas vagyonának örököse

– Istenem, ki lehet az ilyen viharban? – Anna lerúgta magáról a takarót, és összerezzent, ahogy mezítelen talpa a jéghideg padlóhoz ért.
Az ajtón újra kopogtak – ezúttal határozottabban. Odakint a szél üvöltött, mint egy sebesült állat, és maréknyi havat csapott az ablaknak.
– Iván, ébredj, – súgta, miközben gyengéden megérintette férje vállát. – Valaki kopog.
Iván felült, és álmosan megdörzsölte a szemét.
– Ilyen hóviharban? Talán csak képzelted.
De a következő kopogás – még erősebb, még sürgetőbb – kizökkentette őket.
– Nem, ez valóságos, – mondta Anna, gyorsan felkapva a vállkendőjét, és az ajtó felé sietett.
A petróleumlámpa fénye ide-oda táncolt a falakon, hosszú árnyékokat vetve. Aznap este elment az áram – Ustinovóban a tél mindig kegyetlen volt, és az 1991-es év nemcsak a változást hozta magával, hanem dermesztő hideget is.

Az ajtó alig nyílt ki – mintha a hótorlasz tartotta volna fogva. A küszöbön egy fiatal nő állt, vékony, szinte árnyszerű alak, sötét, elegáns kabátban. A karjaiban egy csomagot tartott. Arca könnyes volt, tekintete riadt.
– Kérem… – a hangja remegett. – Ő veszélyben van. El kell rejteni… kérem, óvják meg.
Mielőtt Anna bármit is mondhatott volna, az idegen előrelépett, és a karjába tette a csomagot. Meleg volt… élő. A pokrócok között egy aprócska arcocska bukkant elő, amely békésen aludt.
– Várjon! Ki maga? Mi folyik itt? – kérdezte Anna, miközben ösztönösen magához szorította a gyermeket.
De a lány már eltűnt a hóviharban, mintha maga a szél vitte volna el.
Anna dermedten állt a bejáratban, a hó belepte az arcát. Iván mögötte termett, és kinézett a válla fölött.
– Mi az… – kezdte, de elhallgatott, amikor meglátta a gyermeket.
Szótlanul néztek egymásra. Iván lassan becsukta az ajtót, kizárva a tomboló vihart.
– Nézd csak, – suttogta Anna, miközben óvatosan kibontotta a csomagot.
Fiú volt. Talán féléves. Gömbölyded arc, piros orcák, hosszú szempillák. Aludt, mintha semmit sem érzékelne a hidegből, az éjszakából, vagy abból a sorsból, amely ide sodorta.
A nyakában egy kis medál lógott, rajta egy „A” betű.
– Hogy hagyhatta ott valaki ezt az angyalkát? – Anna alig tudta visszatartani könnyeit.
Iván csak nézte őket. Házasságuk évei alatt nem adatott meg nekik gyermekáldás.
Emlékezett az éjjeli halk sírásokra, Anna vágyakozó tekintetére, amikor más gyerekeket látott.
– Azt mondta, meg akarják ölni… – Anna suttogva nézett fel. – Ki árthatna egy csecsemőnek?
– Nem tudom, – vakarta meg a borostás állát Iván. – Nem helybéli nő volt. A beszéde, a kabátja… városi.
– És hová tűnhetett ilyen viharban? Nincs nyoma sem…
A kisfiú ekkor kinyitotta a szemét – tiszták voltak, mint az áprilisi égbolt –, és Annára nézett. Nem sírt, nem félt. Csak nézett – mintha már tudta volna, hogy jó helyre került.
– Meg kell etetni, – mondta határozottan Anna, miközben a sparhelt felé indult. – Maradt még egy kis tej.
Iván csendben figyelte, hogyan mozog Anna magabiztosan, hogyan öleli a gyermeket – úgy, mintha mindig is az övé lett volna.
– Anna, – szólalt meg halkan, – talán szólnunk kellene a tanácsnak. Lehet, hogy keresik.

Anna megmerevedett, és szorosabban ölelte a fiút.
– És ha azok találják meg, akik ártani akarnak neki? Nem tudhatjuk…
– Várjuk meg a reggelt. Aztán majd eldöntjük, – bólintott Iván.
Anna csak biccentett. A gyermek becsukta a szemét, és szopni kezdte a kanalat.
– Szerinted hogy hívják? – kérdezte Anna.
Iván a medálra nézett:
– „A”… Talán Alekszandr?
A kisfiú hirtelen elmosolyodott, mintha megerősítette volna a nevet.
– Szása, – suttogta Anna.
Odakint a hóvihar tovább tombolt, de odabent meleg lett. Mintha a sors maga költözött volna be hozzájuk.
– Nahát, igazi kis szakács lesz belőled, – nevetett Iván, amikor látta, hogy hétéves Szása a kását kavargatja a fazékban. – Hamarosan már te főzöl reggelit.
Anna szeretettel nézett a fiára. Hét év repült el, de a szívében ott lapult a félelem – hogy egy nap valaki visszatér érte.
– Anya, kaphatok még tejfölt? – nyújtotta a kezét Szása.
– Persze, kicsim. Csak ne égesd meg magad.
Kopogás az ablakon – Anna szíve megdobbant.
– Annácska, gyere már, etetni kell az állatokat! – kiáltott be Zinaida.
– Mindjárt megyek! – kiáltott vissza Anna, és igazította a kendőjét.
– Mehetek veled? – Szása becsukta a füzetét. – Utána lefutnék a folyóhoz.
– Kész van a lecke? – kérdezte szigorúan Iván.
– Már tegnap! – felelte büszkén. – A tanító néni azt mondta, én vagyok a legjobb tanuló.
Anna és Iván összenéztek. Szása érettebb volt a koránál. Marja Sztyepanovna már többször mondta: a fiúnak a városban kellene tanulnia.
– Jól van, menj. De ebédre itthon legyél, – mondta Anna.
A fiú kirohant az udvarra, Iván pedig odalépett a feleségéhez:
– Még mindig gondolsz rá?
– Minden nap. Ránézek, és félek, hogy egyszer visszajönnek érte.
– Hét éve nem történt semmi. Senki sem kereste. Akkor már nem is fogják.
– És a medál? – suttogta Anna. – Az a betű, a címer… Ez nem lehet véletlen.
– Akkor legyen. A sors hozta hozzánk. Ez biztos.
Este Szása a könyvébe mélyedt, a petróleumlámpa fénye lágyan világított.
– Anya… – szólalt meg hirtelen. – Miért nem hasonlítok rátok?
Anna megmerevedett a varrás közben.
– Hogy érted?
– Neked és apának sötét a hajatok, nekem világos. Pétya azt mondta, nem is vagytok az igazi szüleim.
Iván felnézett az újságból:
– Pétya tegnap meg azt mondta, a Hold sajtból van. Ne hallgass rá.
– De igaz? Nem ti vagytok az igazi szüleim?
Anna odament, és átölelte:
– A mi fiunk vagy, Szása. Csak egy másik nő szült meg. De mi találtunk rád… és első pillantásra megszerettünk.
– Mint a mesékben?
– Mint az életben, – mondta Iván. – És az élet sokkal izgalmasabb, mint bármelyik mese.
Szása átölelte Annát:
– Akkor is te vagy a legjobb anya a világon.
Anna magához szorította. Nem az övék volt vér szerint – de a szívük szerint igen. És ezt senki sem veheti el.
