Alekszandra már semmilyen fizikai fájdalmat nem érzett. Nem maradt más, csak egy tompa, égető fájdalom a lelkében. Nem értette, hova került, és mi is történt vele valójában.
Tanácstalanul nézett körbe. Nem volt sem horizont, sem föld, sem ég. Minden eltűnt, csak a sűrű, ólomszürke köd lengte körül minden irányból.
— Üdvözöllek az örökkévalóságban — szólalt meg egy nyugodt, mégis nyugtalanító hang.
És abban a pillanatban Alekszandra mindenre emlékezett. Minden egyes részletre — hogyan vesztette el uralmát az autó felett, hogyan csúszott le az útról, hogyan borult fel a levegőben, és hogyan vált egyetlen végzetes csapás az élete végpontjává.
— Nem! Nem állok készen! — kiáltotta. — Ott van a férjem, a gyermekem… az anyám súlyos beteg! Szükségük van rám! Könyörgök, engedj vissza! Bármit odaadok érte!
— Izgalmas ajánlat… — felelte a hang enyhe gúnnyal, amit Alekszandra szinte a bőrén érzett. — Segítek. De előre szólok: kapsz egy esélyt, de kétlem, hogy tudsz vele élni. És az ára szörnyű lesz. Hidd el, túlságosan jól ismerem a poklot…
— Kérlek! Bárki is vagy, csak segíts!
— Rendben. Engem is érdekel, mire vagy képes. Négy részre osztom a lelked. Hármat nálad hagyok, egyet pedig zálogként megtartok. Pontosan egy órát kapsz. Lássuk, mire jutsz. Bár van egy olyan érzésem, hogy valójában nem is ismered önmagad…
Alekszandra sietve hagyta el a házat — estére el akarta kerülni a dugókat. A fiát az anyós vidéki házából kellett hazavinni.
Az autója mellett egy összeborzolt, csapzott varjú ült, sérült szárnyát fájdalmasan maga elé emelve. Amint meglátta a nőt, nehézkesen, fájdalmas ugrásokkal próbált eléje menni.
— Kocsival van? — szaladt oda egy szomszédasszony, zsebkendőt szorongatva. — Vigyen el minket az állatklinikára, kifizetem. Egyedül nem fogja túlélni…
De Alekszandra rohant — szorította az idő.
— Hívjon taxit, most nincs időm sérült madarakra — válaszolta élesen.
A varjú nem tágított, rekedten károgott, a lába alá vetette magát, mintha segítségért könyörgött volna. Alekszandra azonban ingerülten félrelökte a madarat a lábával, beült az autóba, beindította a motort, és szó nélkül elhajtott. A szomszédasszony döbbenten maradt ott — a varjú eltűnt…
Az utolsó benzinkútnál, már szinte célba érve, Alekszandra kiszállt tankolni. Ahogy visszaindult volna az autóhoz, egy sovány, csontsovány kóbor kutya állta útját. Bűnbánóan csóválta a farkát, könyörgő szemekkel nézett fel rá, majd lelapult, és lassan odakúszott hozzá, foggal megragadva nadrágszárát.
— Tűnj innen! — kiáltotta a nő, és elrántotta a lábát.
De a kutya nem mozdult. Ott maradt mellette, némán, reménykedve, minden pillanatba kapaszkodva. A nedves bunda, a kosz és a bolhák szaga undort váltott ki Alekszandrából.
— Fúj, takarodj! — visította, és belerúgott az állatba. A kutya elrepült, Alekszandra oldalába hirtelen éles fájdalom hasított. Visszaült a kocsiba, rázárta az ajtót, és elhajtott — a kutyáról már nem is gondolkodott tovább.
Menet közben fertőtlenítő kendővel törölte le a kezét. Undorító. Még az kéne, hogy elkapjon valami fertőzést. Hol egy madár, hol egy kutya — csak baj van velük.
Az autópályán sűrű forgalom hömpölygött. Alekszandra fellélegzett, és rálépett a gázra. De nem tudott teljesen megnyugodni.
Az út közepén egy hófehér, poros, ijedt kiscica tekergőzött. Pontosan látta: könyörgött a tekintetével. A szemében ott volt minden: félelem, remény, kérés.
„Képzelődöm… nem lehet…” – próbálta meggyőzni magát. De a visszapillantó tükörben látta, ahogy a cica leül, és összeteszi mellső mancsait – mintha imádkozna.
— Elpusztul szegény… miért kellett pont ide jönnie?
Valami megmozdult benne. Meg akart fordulni, hogy legalább levigye az út széléről. De… nem volt rá ideje.
Ránézett az órájára — 58 perce indult el otthonról. Milyen kiscica? Saját életére is alig marad ideje. De még egyszer visszapillantott…
A kiscica futott utána. Apró, gyenge, mégis minden erejét összeszedve próbálta utolérni. De hogyan is versenyezhetne egy autóval?
„Elég!” – zárta le magában Sása, és visszafordult az útra. Dolga van. Nincs ideje az állatokra. Mentse meg őket valaki más. Ő nem az a valaki.
Pár perccel később az autó megcsúszott. Fékcsikorgás, irányíthatatlanság — majd… sűrű, nyúlós, szürke köd. És benne ismét felhangzott ugyanaz a hang — ezúttal rekedten és gúnyosan:
— Miért van az, hogy ti, emberek, mindig rám fogjátok a hibát? Pedig én adtam neked esélyt. Hármat is. Mindhárom ott volt előtted.
Elég lett volna megállnod. Csak segítened kellett volna. A madár, a kutya, a kiscica… ezek mind te voltál. A lelked darabjai, akik könyörögtek neked: „Állj meg!”
A hang elcsendesedett. Most már halkabban szólt, szomorúan:
— Tudod, milyen ritkán használja ki valaki ezeket az esélyeket? Évszázadonként talán egy. De amikor mégis, örülök. Mert visszaadhatom nekik a negyedik részt. Teljesen. És az életük onnantól már soha nem lesz a régi…
Alekszandra mondani akart valamit, válaszolni, tiltakozni — de a ködből már fekete, szőrös, karmokkal teli mancsok nyúltak felé…
Utóirat:
Legközelebb, ha rászorulóval találkozol — emberrel, állattal, mindegy — állj meg. Lehet, hogy épp a saját lelked kiált neked: „Állj meg!”
Mert ő már tudja, mi jön ezután…
