A decemberi éjszaka sötétje sűrűn borult a városra, miközben a régi, omladozó házban feszültséggel teli csend uralkodott.

A konyha ajtaja mögött, a régen nem mosott, foltos linóleumon három kisgyerek kuporgott egymáshoz bújva, mint fészkükben a madárfiókák. Szemük – tele éhséggel és reménnyel – a résen át a konyha felé szegeződött. Szótlanul figyelték, ahogy az olcsó oliviersaláta lassan fő a fazékban, s ahogy anyjuk, Leszja, gépiesen kanalazza át a salátát egyik tálból a másikba, mintha többet akarna kicsikarni belőle, mint amit adni tud. A levegőben állott hagyma és olaj szaga lebegett, de a gyerekek nem éreztek étvágyat — fáztak, éheztek és csak vártak. Mikor mondja végre anya: „Gyertek enni!”? Mikor jön el az ünnep?
– Hé, ti meg mit csináltok itt, mint a patkányok? – harsant fel egy durva, rekedt hang. Igor bácsi, magas, görnyedt alak, agyonhordott pulóverben és alkoholszagot árasztva, feltépte az ajtót és szigorúan végigmérte a gyerekeket. – Mars vissza a szobába! Nem látjátok, hogy a felnőttek elfoglaltak?
Nehézkesen belépett a konyhába, megkapaszkodott az ajtófélfában, és belenézett a fazekakba. Arca még komorabb lett.
– Ez lenne az ünnepi menü? – morogta megvetően, miközben ujjával a salátára bökött. – Olivier, krumpli, meg savanyú káposzta… Ez nem ünnep, ez temetés.

Leszja, sovány, fáradt tekintetű nő, kócos hajjal, halkan felsóhajtott:
– Nem csak oliviert főztem…
Körbenézett, megbizonyosodva, hogy a gyerekek nem látják, majd mintha csempészne, előhúzott kopott táskájából egy vastag, rózsaszín szalámirudat.
– Ezt vettem… De nem lesz elég mindenkinek. A gyerekeknek amúgy sem való – zsíros, sós… Vettem még egy kis fehéret is. A hangulathoz, érted…
Igor elvigyorodott, szeme megcsillant.
– Na, ezt szeretem! Ügyes vagy, Leszja! Nekem is van ajándékom – mondta, majd színházi mozdulattal előhúzott a zsebéből néhány mandarint és egy csomag cukorkát. – A boltban „véletlenül” hozzám került – senki sem látta!
Nevetésük üresen kongott, mint egy rozsdás csengő. Mögötte ott volt a kegyetlen valóság: nyomor. Igor hónapok óta nem dolgozott, csak a munkaközpont alig-alig folyósított segélyét várta. Leszja a gyerekek után kapott támogatást, de az a pénz gyorsan eltűnt – alkoholra, rágcsálnivalóra, olcsó dohányra. Életük szürke volt, egyhangú, üres.

Nemrég ismerték meg egymást – két elveszett lélek, két kiégett szív. Igor elhagyta a feleségét, aki nem bírta tovább az alkoholizmust és a veszekedéseket. Leszja? Ő is szeretett „ellazulni” – a vodka lett a menedéke a valóság, a gyereksírás, a magány elől. A hasonló a hasonlót vonzza. De közben a gyerekek – három apró lélek – csak púp volt a hátukon. Ők romantikára, szenvedélyre, szórakozásra vágytak – kettesben. Nem pedig sírásra, koszos zoknikra, örökös „anya, adj”, „anya, kérek”, „anya, fázom”-ra.
– Mi lenne, ha… elküldenénk őket valahová? Szilveszterre? – vetette fel hirtelen Igor, szűk szemmel. – Akár csak pár órára…
Leszja elgondolkodott.
– Hová? Kinek? Nincsenek rokonaim, barátaim… Senki nem vállalná őket.
Hirtelen a homlokára csapott:
– Megvan! A sufni! Friss levegő, csönd… legalább egy kis nyugalom!
Igor elismerően bólintott.
Egy perccel később már ott állt a szobában, ahol a gyerekek a kopott kanapén ültek, zsinór- és kartondarabokkal játszva.
– Na, ki akar Mikulás-őrségbe menni? – kiáltotta teátrálisan. – Már úton van! De csak azokhoz megy, akik őrködnek kint, a szabadban!
A gyerekek megrémülten néztek rá.
– De… anya is jöhet? – kérdezte halkan Vanya, a hatéves nagyfiú, miközben szorosan fogta kishúga és öccse kezét.
– Nem! – vágta rá élesen Igor. – Csak igazi őrök! Ha nem mentek, Mikulás nem jön!
Sírás. Nyöszörgés.

– Fázunk… anya, nem akarom…
– Mondtam, hogy mentek! – ordította, megragadva őket, és szinte kilökte őket az ajtón.
Kint jeges szél, hófúvás, fagyos vihar. A gyerekek könnyű pulóverekben, szakadt kabátkákban reszkettek, mint nyárfalevelek. Igor odavezette őket a sufniba – régi, korhadt épület, lyukas tetővel, dohos falakkal.
– Itt maradtok! – parancsolta. – Ha jól viselkedtek, kaptok ajándékot!
Odavetett nekik egy csomag olcsó kekszet – nem jutalomként, hanem mint kutyakaját –, majd becsapta az ajtót. A retesz kattant.
Bent sötét volt, nyirkos, dermesztően hideg. A gyerekek egymáshoz bújtak, hogy melegítsék egymást. Eleinte hittek. Hitt Vanya, hitt az ötéves Aljonka, hitt a hároméves Szása. Suttogták: „Mikulás jön… nem felejt el… megment minket…”
De teltek az órák. A hideg egyre jobban marta testüket. Ujjaik elkékültek.
– Anya! – kiáltotta Vanya, ököllel verve az ajtót. – Anya, megfagyunk!
– Anyááá! – zokogtak a kicsik.
De a házban… ott meleg volt.
A konyhában Leszja és Igor az asztalnál ültek, előttük a vodka, szalámi, mandarin. Nevettek, ittak, viccelődtek, elfeledkezve mindenről. A gyerekek? Már csak zavaró háttérzaj voltak az ünneplésükben.
– Mindjárt éjfél! – kiáltotta Igor, felemelve a poharát. – Ránk! A szabadságra!
Ekkor kopogtak az ajtón.
– Ki az? – ráncolta a homlokát Igor.

– Nem tudom… – suttogta Leszja, miközben gyorsan magára kapta a köntösét.
Kinyitották az ajtót – és megdermedtek…
Az ajtóban megjelent a Mikulás.
Igazi Mikulás. Piros bundában, szakállal, hátán ajándékzacskóval.
– Mi nem rendeltük önöket! – pattant fel Leszja.
– És nincs is miből fizetni – tette hozzá Igor, körbenézve, mintha valamit adományozni próbálna.
– Minden fizetve van – válaszolta nyugodtan a Mikulás. – Ajándékokkal jöttem. Hol vannak a gyerekeik?
Leszja azonnal felragyogott.
– Ó! Ajándékok? Nálunk három gyerek van! Hozza csak mind ide!
– Nem – mondta szigorúan a Mikulás. – Az ajándékokat csak a gyerekeknek adom át. Személyesen.
Leszja zavartan nézett.
– Ők… most… a szobában vannak…
Elment a gyerekszobához, benézett. Üres volt. Az agyában megfordult valami.
– Igor! – suttogta. – Hová tetted őket?
– Hoppá… – sápadt el hirtelen. – Elfelejtettem…
Kirohant az utcára, elfutott a sufniba, kinyitotta az ajtót. Üres volt. Csak a nedvességtől átnedvesedett keksz és a gyerekek könnyeinek nyomai voltak a padlón.
– Nincsenek ott! – suttogta, remegve visszatérve.
Leszja maga is kiment. Körbefutotta a sufnit, minden résbe benézett. Senki sem volt sehol.
– Hová lettek? – kiáltotta.
Igor is odaért, tanácstalanul.
– Bezártam őket ide… hová tűntek?!

Hirtelen a sufninak az ajtaja csattogva becsukódott. A retesz kattanása hallatszott.
– Hé! Ez vicc?! – üvöltötte Leszja, az ajtót verve.
– Üljetek ott, – szólt ismerős hang, – amíg én köszöntöm az újévet.
– Megőrültél?! Megfagyunk!
– És ti nem sajnáltátok a gyerekeiteket, hogy hagytátok őket megfagyni a sufniban? – kérdezte a Mikulás, és ekkor levette a szakállát.
Előttük állt Sztasz. Leszja volt férje. Gyerekeik apja.
– Maga… – suttogta Leszja.
– Én azért jöttem, hogy boldog új évet kívánjak a gyerekeimnek – mondta halkan, ám jeges haraggal. – De meghallottam a segítségkiáltásukat. Kinyitottam a sufnit. Elhoztam őket. Kórházba vittem. Fagyási sérüléseik vannak. Szerencsére időben.
És anélkül, hogy hátrafordult volna, elment.
Néhány órával később fiatal fiúk, akik zseblámpával sétáltak, kopogást hallottak. Kinyitották a sufnit. Bent reszketett ketten – Leszja és Igor, köpenyben, arcukon a rettegés torzulásával.

Reggel Leszja a rendőrségre sietett, hogy feljelentést tegyen a gyerekek eltűnése miatt.
De ott meglepetés várta.
A feljelentést már megírták – ellene.
Sztasz.
A gyámhatóság közbenjárásával elérte, hogy Leszjától elvegyék a szülői jogokat.
– Meddig? – mondta. – Éhezés, fagy, közöny…
És ő magához vette a gyerekeket. Az édesanyjához – egy kedves szívű nőhöz, meleg kezű, otthonában mindig süteményszag és nevetés töltötte be a házat.
Később Sztasz találkozott egy nővel. Egy jó, erős emberrel. Ő megszerette a gyerekeit, mint a sajátjait. Pár év múlva pedig két kishúgot is szült nekik – apró, boldog, szeretett testvéreket.
És Leszja?
Most már dolgoznia kellett. Fizetést kapni. Bevásárolni. Kevesebbet inni.
Mert a gyerekek utáni támogatás már nem az övé.
És minden újévkor eszébe jut az az éjszaka. A hideg. A sufnit. A sikolyok.
És a Mikulás arca, aki a múltjának bizonyult.
És az igazság.
