— Akarod a fizetésem? Hogy a kis anyucikádra költsd? — kérdezte Szvetlana hunyorogva a férjétől.
— Figyelj, Vityók, nálatok hogy áll a pénzügy? — kérdezte akkoriban Pavel, miközben sört kortyolgatott. — Marina bezzeg az egész fizetését nekem adja, aztán én döntöm el, mire költjük.
Marina mellette bólogatott, és a férjére kacsintott:
— Persze, drágám jobban tud gazdálkodni. Neki aztán van esze hozzá!
Viktor éjfél körül ért haza. A fejében még mindig Pavel és a felesége, Marina nevetése visszhangzott. A kávézós találkozó, ami egyszerű munka utáni összejövetelnek indult, teljesen felforgatta a családi életről alkotott képét.
Akkor csak felhorkant, de belül valami beleszúrt. Szvetlana az elmúlt fél évben majdnem kétszer annyit keresett, mint ő — főmenedzserként dolgozott. Ő pedig ugyanabban a pozícióban ragadt, ahol filléreket fizettek. Az igazságtalanság belülről marta.
— Vitya, miért vagy ilyen gondterhelt? — Szvetlana köntösben lépett ki a hálószobából. — Későn jöttél.
— Paskával találkoztunk — morogta, és kiment a konyhába.
Szvetlana teát töltött neki, leült mellé. A szemében fáradtság ült — megint bent ragadt a munkahelyén, valami sürgős beszállítói ügyet intézett.
— Szvetlana, beszélnünk kell a pénzről — kezdte Viktor, erőt gyűjtve.
— Mi történt? Megint az autó?
— NEM! — vágta rá élesen. — Másról van szó. Az anyám… most nehéz neki. Kicsi a nyugdíja, drágák a gyógyszerek.
Szvetlana összeráncolta a homlokát:
— De hát minden hónapban segítünk neki. Én magam utaltam neki tízezret a múlt héten.
— Az kevés! — Viktor ököllel csapott az asztalra. — Nem érted! Az asszony egész életében dolgozott, egyedül nevelt fel, most meg filléreket számolgat!
— Vitya, beszéljük meg nyugodtan. Mennyire van szükség?
Viktor mélyet lélegzett. Az igazság pillanata.
— Amint megjön a fizetésed, utald át nekem — követelte. — Hova-hova? Odaadom anyámnak. AZ EGÉSZET. Az egész fizetésedet.
Szvetlana megmerevedett a csészével a kezében. A szobában csend lett, csak a hűtő zúgása törte meg.
— Komolyan beszélsz? — kérdezte halkan.
— Teljesen. Ez így helyes. A családi költségvetést a férfinak kell irányítania. Az apám is mindig elvette anyám fizetését, és soha nem volt belőle gond.
Szvetlana lassan letette a csészét az asztalra.
— És én mit csináljak pénz nélkül?
— Majd adok a kiadásokra. Amennyire kell — annyit. De előbb anya, aztán a többi.
Reggel Szvetlana a szokásosnál korábban ébredt. Álmatlan éjszakája volt — a férje szavai csak forogtak a fejében, nem hagyták nyugodni. Nézte a alvó Viktort, és nem ismerte fel azt az embert, akihez nyolc éve hozzáment.
A reggelinél feszült volt a levegő.
— Na, gondolkodtál? — kérdezte Viktor, miközben vajat kent a kenyérre.
Szvetlana bólintott:
— Rendben. Beleegyezem.
Viktor majdnem félrenyelt:
— Tényleg?
— Igen. Csakhogy a fizetés még nem jön hamar. Késnek a kifizetések, tudod, válság van.
— És nagyjából mikor?
— Pár hét múlva ígérik. És prémium is lesz — összesen olyan háromszázezer körül.
HÁROMSZÁZEZER! Viktor fejében győzelmi zene szólalt meg. Elképzelte, hogy vesz egy új telefont, amiről már rég álmodott, frissíti a ruhatárát, talán még elmegy a haverokkal pecázni a Bajkálhoz. Anyának… hát, anyának is jut majd valami.
— Remek! — vigyorgott elégedetten. — Meglátod, így mindenkinek jobb lesz.
A következő napokban Viktor szárnyalt. A munkahelyén dicsekedett a kollégáknak, hogy rendet tett a családban, hogy most már ő az igazi házigazda. Még Pávelt is felhívta, megköszönte a „tanítást”.
— Ügyes vagy, Vityók! — nevetett Pavel a telefonba. — Így kell! Nem szabad a nőkre bízni a pénzt, rögtön rongyokra elszórják!
Eltelt egy hét, aztán még egy. Viktor kezdett ideges lenni.
— Szvetlana, mi van a fizetéssel?
— Mondtam, késik. A könyvelés szerint napokon belül.
— Meddig lehet még húzni! A fenébe is!
— Vitya, nem rajtam múlik. A főnökség dönt.
Viktor fogcsikorgatva beleegyezett, hogy vár. De a türelme napról napra fogyott. Főleg amikor jöttek a számlák — lakbér, internet, mobil. Szvetlana mindent maga fizetett, de valahogy kelletlenül, látható vonakodással.
— Hamarosan elfogy a pénzed — figyelmeztette Viktor. — Akkor mit fogsz csinálni?
— Van hitelkártyám — vont vállat a felesége.
A hónap végén Viktor már nem bírta tovább. Amikor a közösségi médiában meglátta Pavel fotóit az új telefonjával, megértette: nincs több várakozás. Ráadásul már tervezett is. Egy hete hitelt vett fel a legújabb játékkonzolra — azt hitte, majd a felesége fizetéséből rendezi.
— SZVETA! — ordította, amikor este berontott. — Meddig fogsz még szórakozni velem?!
A felesége nyugodtan kikukucskált a konyhából:
— Mi történt?
— HOL A PÉNZ? Már egy hónap eltelt! Direkt húzod az időt?
— Vitya, elmagyaráztam…
— SEMMIT nem magyaráztál! Nem akarod odaadni! Azt hiszed, hülye vagyok?
Szvetlana megtörölte a kezét a kötényében, és bement a szobába. Viktor ment utána, tovább üvöltözve:
— Háromszázezer! Háromszázezret ígértél! Hol van?!
— Tudod mit, Vitya — fordult felé Szvetlana. — Beszéljünk őszintén. Nincs semmiféle késés. Két hete megkaptam a fizetésemet.
Viktor ledermedt. A vér az arcába szökött, a keze remegett a dühtől.
— MICSODA? Te… te hazudtál nekem?
— Igen. Hazudtam. És tudod, miért? Mert látni akartam, meddig mész el a kapzsiságodban.
— Miféle kapzsiság? Én AZ ANYÁMRÓL gondoskodom!
— Ugyan már! — nevetett fel Szvetlana. — Az anyád remekül megél a nyugdíjából, plusz az én utalásaimból. A múlt héten beszéltem vele — szanatóriumba készül, a jegyek már megvannak.
Viktor elsápadt. Az anyja tényleg emlegetett valamit a szanatóriumról, csak ő átsiklott felette.
— Ez… ez nem fontos! A lényeg, hogy te AZ ÉN FELESÉGEM VAGY! Engedelmeskedned kell!
— Engedelmeskednem? — Szvetlana hunyorított. — Mégis miért?
— Mert így szokás! A férfi a család feje! Ő a kenyérkereső!
— Kenyérkereső? — megrázta a fejét. — Vitya, te havi negyvenezerért dolgozol. Én százhúszért. Akkor ki a kenyérkereső?
Viktor ökölbe szorította a kezét:
— Hogy mersz így beszélni! Én húztalak ki a kollégiumból! Ezt a lakást az én szüleim vették!
— A lakást az esküvőnk ELŐTT vették. És én nyolc éven át tettem bele a pénzt — felújítás, bútor, gépek. Minden fele-fele, ha valami.
— TAKARODJ! — üvöltötte Viktor. — Takarodj AZ ÉN házamból!
Szvetlana furcsán elmosolyodott:
— Ahogy akarod.
Bement a hálószobába. Viktor hallotta, ahogy kinyílik a szekrény, zörög valami. Pár perc múlva a felesége kijött, maga után húzva három bőröndöt.
— Te ezt komolyan gondolod? — hebegte Viktor.
— Te mit hittél? — Szvetlana letette a bőröndöket az ajtó mellé. — Csak tudod, drágám… neked kell elmenned.
— MICSODA?
— Emlékszel, három hónapja átírtuk a szerződést? Az én nevemre. Te magad írtad alá, azt mondtad, így egyszerűbb az adó miatt.
Tényleg, volt ilyen. Szvetlana akkor valamit magyarázott a levonásokról, kedvezményekről… ő nem figyelt, megbízott benne. Elmentek a közjegyzőhöz.
— Te… te mindezt előre kitervelted?…
— Nem, Vitya. Én csak bebiztosítottam magam. Láttam, hogyan változol. Ahogy a fizetési papíromat nézed. Ahogy számolgatod AZ ÉN pénzemet.
— De… de hát mi család vagyunk!
— Azok voltunk. Addig, amíg el nem döntötted, hogy én a tulajdonod vagyok. Egy lábakon járó pénztárca.
— NEM! — Viktor a felesége felé vetette magát. — Ezt nem teheted! Nyolc éve együtt vagyunk!
Szvetlana az ablak felé hátrált:
— Az elmúlt évben tűrtem a lenézésedet. A megjegyzéseidet, hogy egy nő nem lehet sikeresebb egy férfinál. Az irigységedet a sikereimre.
— Nem irigykedtem!
— Vitya, botrányt rendeztél minden egyes alkalommal, amikor emelték a fizetésemet. Azt mondtad, a főnök biztos rám mozdul. Hogy én meg nyalizok, célzásokkal…
— A fenébe a múlttal! — Viktor a fejéhez kapott. — Szveta, kérlek! Megváltozom!
— Késő. Tudod, még hálás is vagyok Pávelnak és Marinának.
— Mi közük hozzájuk?
— Az, hogy ugratni akartak téged. Marina tegnap hívott, nevetett. Azt mondja, a férjével kitaláltak egy tréfát — azt mondták neked, hogy a pénzt át kell adni. Te meg elhitted! Hazarohantál követelőzni.
Viktor megdermedt. A halántékában dobolni kezdett a vér, minden elúszott a szeme előtt.
— Ők… csak vicceltek?
— Aha. Náluk pont fordítva van. Pavel a fizetését Marinának adja, ő vezeti a költségvetést. Mert ő tud számolni a pénzzel — ellentétben vele.
Viktor telefonja megszólalt. A kijelzőn Pavel neve villant.
— Vedd fel — bólintott Szvetlana. — Érdekes, mit mond.
Viktor remegő kézzel a füléhez emelte:
— Halló…
— Vityók! Na, odaadta Szvetka a fizetését? — a barátja vidám hangja beléhasított a fülébe.
— Pavel… te…
— Figyelj, mi itt Marinával szétröhögjük magunkat! Azt mondja: ugye nem gondolod, hogy elhitte? Én meg: á, dehogy, Vityók nem hülye! Ő meg: fogadjunk, hogy hazarohant követelőzni! Na, ki nyert?
Viktor a földre vágta a telefont. Szvetlana felvette, kikapcsolta.
— Na látod, Vitya. Egy ostoba tréfa miatt tönkretetted a családunkat.
— Szveta… — térdre rogyott. — Bocsáss meg! Hülye vagyok! Teljes hülye!
— Igen, hülye vagy. De nem ez a lényeg. Hanem az, hogy megmutattad az igazi arcodat. Kapzsi, kicsinyes, irigy.
— Megváltozom!
— Nem. Nem fogsz. Tudod, honnan tudom biztosan? Mert már adósságokat csináltál.
Viktor elsápadt:
— Honnan… honnan tudod?
— Láttam rajtad az új cuccokat, elkezdtem utánanézni, és kiderült, hogy felvettél egy kétszázezres személyi kölcsönt. És még egy hitelkártyát is igényeltél, százötvenes kerettel.
— Azonnal vissza akartam fizetni! Amint odaadod a fizetésedet!
— Pontosan. Te MÁR elköltötted AZ ÉN pénzemet, amit még meg sem kaptál. Vettél egy konzolt, valami kütyüket… Vitya, te egyszerűen beteg vagy!
Viktor ült, a fejét a kezébe temette. Az élete a szeme előtt omlott össze. A hitelek fojtogatták — az első törlesztő egy hét múlva esedékes, pénze meg nincs. A lakás nem az övé. A felesége, akit engedelmesnek és csendesnek hitt, egészen más embernek bizonyult.
— Egyezzünk meg — rekedte ki. — Én elköltözöm, de te segítesz a hitelekkel.
— NEM — jelentette ki Szvetlana. — Egy fillért sem. Te csináltad az adósságot — te is mássz ki belőle.
— De hát miattad!
— Miattam? — felnevetett. — Nem, Vitya. A kapzsiságod és a butaságod miatt. Elhitted az első embernek, aki szembejött, anélkül hogy velem emberi hangon beszéltél volna.
— Menj a fenébe! — Viktor felpattant. — Azt hiszed, milyen okos vagy? Nélkülem úgyis tönkremész!
— Majd meglátjuk — vont vállat Szvetlana. — Most pedig TAKARODJ. Egy órád van összepakolni.
— Nincs jogod hozzá!
— De van. Itt a lakás papírjainak másolata. Itt a szerződés, amit te írtál alá. Ha akarod, perelj. De tudd: elmondom a hiteleidet is, amiket AZ ÉN fizetésemre számítva vettél fel. Az csalásnak minősül, tudod.
Viktor értette — igaza van. Menni nincs hova. Az anyjához? Ő egyszobás lakásban él, és mit mondana, ha megtudná az igazat? A barátokhoz? Ekkora szégyen után?
Némán pakolt. Szvetlana a konyhában ült, teát ivott. Nyugodtan, összeszedetten. Mintha nem nyolc évet éltek volna együtt, hanem csak — alkalmi ismerősök lettek volna.
— Szveta, talán…
— NEM, Vitya. Menj el.
Két táskával lépett ki a lépcsőházba. Az ajtó becsapódott mögötte. A zár kattant — Szvetlana egy hónapja cseréltette ki, most már érthető, miért.
Kint finom szemerkélő eső esett. Viktor elővette a telefonját, felhívta Pávelt:
— Halló, Vityók! Miért vágtad rám?
— Pavel… alhatnék nálad ma?
— Mi történt?
— Szvetka kidobott.
A vonal másik végén csend lett. Aztán felharsant a nevetés:
— Ne mondd már! A tréfa miatt, mi?
— Igen — felelte Viktor tompán.
— Figyelj… Marina ellenzi. Azt mondja, magadnak köszönheted. Bocs, tesó.
A bontás sípolása belehasított a fülébe. Viktor felhívott még pár ismerőst — mind visszautasította. A szégyen híre már szétfutott a közös ismerősök között.
Végül kénytelen volt szobát kivenni. A kemény ágyon ülve azon gondolkodott, hol csúszott félre minden. A háromszázezren, amit sosem kapott meg. A hiteleken, amik most a nyakán lógtak. A lakáson, amit a saját kapzsisága miatt veszített el.
Megrezdült a telefon. SMS az anyjától: „Vitya, mi ez a hülyeség, amit Szveta mond? Milyen gyógyszerpénz? Hiszen mondtam, hogy szanatóriumba megyek, minden ki van fizetve. Mit művelsz te ott?”
Viktor kikapcsolta a telefont. Nem volt mit válaszolnia.
Egy hónap múlva Szvetlana megkapta a hivatalos válást — Viktor nem akadályozta. Eladta a lakást, vett egy másikat, kisebbet, de jobb környéken. A munkahelyén egyre jobban mentek a dolgok — az otthoni állandó stressz nélkül kivirult.
Viktor alkalmi munkákból tengődött. A fizetése nagy része a hitelek törlesztésére ment. Ugyanabban a bérelt szobában lakott, zacskós levesen élt.
Egy nap összefutott Pávellel és Marinával egy bevásárlóközpontban. Úgy tettek, mintha nem ismernék.
— Hé, Pavel! — szólt utánuk.
Pavel megfordult, fintorgott:
— Á, Vityók. Na, mi van veled?
— Megvagyok — hazudta Viktor.
— Na, az jó. Mi megyünk, dolgunk van.
Marina még csak nem is köszönt. Csak odavetette a válla fölött:
— Szép kis balhé egy hülye tréfa miatt. Szvetka ügyes, jól tette.
Elmentek, Viktor pedig ott maradt a tömeg közepén. Magányosan, a saját kapzsisága által becsapva, elárulva a saját illúziói által arról, milyen is egy „igazi férfi”.
Valahol a város másik felén Szvetlana kávét főzött az új lakásában. Az asztalon ott feküdtek az előléptetés papírjai — immár egy egész osztályt vezetett. A fizetése kétszázezerre nőtt.
Megszólalt a telefon — ismeretlen szám.
— Halló?
— Szvetlana? Viktor vagyok. Találkozhatnánk? Beszélhetnénk?
— NEM, Viktor. Nincs miről beszélnünk.
— De már megértettem a hibámat! Megváltoztam!
— Gratulálok. Élj a változásaiddal. Én meg élek a te hibáid nélkül.
Letette, és letiltotta a számot. Könnyű és nyugodt volt a lelke.
A szabadságnak ára van. De megérte.
