— Hol vannak a ruháid? És miért pakoltad el az ékszereket? — sógornőm megint kopogás nélkül kutakodott a szekrényemben, de ezúttal vártam rá.

Arina rápillantott az órára. Öt perccel múlt hat. Mária bármelyik pillanatban megérkezhetett.
Levett cipőjét, a táskát a kanapéra dobta, majd a konyhába ment, kitárta a hűtőt — és ahogy várta, csak a hideg fényt és a majdnem üres polcokat találta. Egész nap a raktárban, a könyvelési káoszt kezelve, teljesen megfeledkezett az étkezésről.
Csöngettek az ajtón. Arina mély levegőt vett, hogy ráhangolódjon.
— Ó, menyecske, szia! Épp arra jártam, gondoltam benézek — szólt vidáman Mária, és máris belépett az előszobába, meghívásra várás nélkül.
— Van nevem — mondta hűvösen Arina. — És épp most jöttem a munkából.
— Én csak rövid időre! — intett le Mária, könnyedén besurranva a nappaliba. — Képzeld, holnap állásinterjú, és nincs mit felvennem!
Arina becsukta a szemét, és magában el kezdett tízig számolni.
— És mit javasolsz?
— Hát, megnézni a gardróbodat? — nyitotta már Mária a szekrény ajtaját. — Olyan sok minden van nálad, hogy egy blúz hiányát észre sem veszed!
Arina röviden elmosolyodott. Pontosan így megy ez. Most a „rövid időre” szó szépen átcsúszik a „örökre” jelentésbe. Mária pedig nem is erőlködött bonyolult dolgokkal. Egyszerűen elvette, és vitte.
— Hűha! — csodálkozott Masha, miközben egy selyemblúzt húzott elő a szekrényből. — Ez Chanel! Nahát, az ár nincs is levágva… Mennyibe kerül egy ilyen csoda?
Arina eszébe jutott, hogyan vásárolta ezt a blúzt a butikban, két hónapig félretéve rá a pénzt.
— Ötvenezer.
Mária füttyentett.
— És Kostik tudja, hogy ilyen pénzt költesz ruhákra?
— A saját pénzemet költöm — vágta rá Arina. — És ezek nem ruhák.
A sógornő az ékszerekhez lépett a toalettasztalnál.
— Hallod, ezeket a fülbevalókat megkaphatom? Tökéletesen illenek a blúzhoz!
— Nem — felelte határozottan Arina. — Anyám ajándéka.
— Fukar! — duzzogott Mária. — És az a parfümös üveg, amit múlt héten elvettem, elfogyott. Adsz újat?
— Az az üveg tizenkétezerbe került.
— Na, bocsi! Honnan tudhatnám? Nálatok minden olyan drága — kuncogott Mária. — Amúgy meg láttam a te ezüst karkötődet is. Hordhatnám egy kicsit?
Az előszobai ajtó becsapódott. Konstantin hazatért a munkából.
— Kedvenc nőim! — mosolygott, benézve a szobába. — Miről beszélgettek?
— A húgod megint a dolgaimért jött — karba tett kézzel mondta Arina.
— Na, kezdődik! — forgatta a szemét Mária. — Kostik, mondd el a feleségednek, hogy meg kell osztani. Nem szólt neked anyu gyerekkorodban?
Arina férjére emelte tekintetét, gondolatban könyörgött, hogy támogassa.
— Arish, hát sajnálod? — vállat vont Konstantin. — Holnap a kishúgodnak fontos állásinterjúja van. Hagyjuk, hogy elvigye a dolgokat.
— Legutóbb az anyám kitűzőjét „vette el”. És nem adta vissza — sziszegte Arina.
— Megint túlozol — intett el a férj. — Egy olcsó kitűző volt. Biztosan te is beléütöttél valahova.
— Ez kézzel készült ezüst kitűző volt, nem volt olcsó — vágta rá Arina. — Mária, add vissza.
— Nincs nekem semmi — fújtatott a sógornő. — Mind hazudik, Kostik!
— Tudod mit — mondta lassan Arina, a férjére nézve. — Ha nem adja vissza a dolgaimat, abban megy az állásinterjúra, amiben jött.
— Ne hisztizz — grimasszírozott Konstantin. — Látod, Máskának semmi sincs. Nem voltunk gazdagok, neki szép ruhák kellenek. Add neki, amit kér, nem leszel szegényebb!
Arina tudta: itt az ideje pontot tenni. A beszélgetés túl messzire ment.
— Látom, mindent eldöntöttetek — karba tette a kezét, és hátrálni kezdett az ajtó felé. — Akkor nincs dolgom itt. Vacsorázzatok nélkülem, amit akartok.
Arina kilépett a lakásból, figyelmen kívül hagyva a férj kiabálását. Szüksége volt levegőre, térre a gondolkodáshoz. Éjfélig kószált a városban, elemezve házasságát. Hazatérésére már megvolt a terve.
Reggel, miután Konstantin elment dolgozni, Arina felhívta az irodát, és szabadságot vett.
— Istenem — tárta ki a szekrény ajtaját, és kezdte kihúzni a vállfákon lógó ruhákat. — Két évig gyűjtöttem a kollekciót, és most egy nap alatt mentem meg.
Módszeresen kivette a legértékesebb darabokat: estélyi ruhákat, híres tervezők kosztümjeit, limitált cipőkollekciókat. A dolgokat gondosan bőröndökbe rendezte.
A ruhák után Arina kinyitotta a fiókos szekrényt. A férje által évfordulóra ajándékozott fülbevalók, arany karkötők, zafíros nyaklánc — mind speciális dobozba került.
— Először a ruhák, most az ékszerek — motyogta Arina, miközben az antik szobrokat pakolta. — Mi jön ezután? A lakás?

Vázák, figurák és más dekorációk gondosan törölközőbe csomagolva, dobozokba kerültek. Minden, amire Mária valaha is rávetette a szemét, eltűnt a polcokról.
Délre három nagy bőrönd és néhány doboz sorakozott az előszobában. Arina taxit hívott.
— Anyu, szia — ölelte meg az ajtót nyitó nőt. — Bocsi a hirtelen látogatásért.
Ljudmila Szergejevna végignézett a lépcsőn álló, cuccokkal megrakott taxin.
— Arisha, mi történt? — szemében aggodalom csillogott.
— Hosszú történet — sóhajtott Arina. — Segíts bevinni a dolgokat, aztán elmesélem.
Az anya szó nélkül segített a lányának elhelyezni a bőröndöket és dobozokat a szabad szobában. Arina levette a zakót, és a konyhai székre ült.
— Elváltál a férjedtől? — kérdezte közvetlenül Ljudmila Szergejevna. — De hát a lakás a tiéd.
— Nem, anya. Csak azt mentem, amit a saját munkámmal szereztem — mesélte Arina Mária rajtaütéseiről és a férj tétlenségéről.
— Igazán — ingatta a fejét az anya. — De nem oldottad meg a problémát, lányom.
— Tudom — bólintott Arina. — De most mozgástérre van szükségem.
Hazatérve végigsétált a szokatlanul üres lakáson. Az üres polcok néma szemrehányással tekintettek rá, de belül Arina furcsa megkönnyebbülést érzett.
— Ez az én területem — ült le a fotelbe egy csésze teával.
Hirtelen csöngettek az ajtón. Mária állt a küszöbön, a szokásos széles mosollyal.
— Arish, szia! Épp arra jártam…
— Mint mindig — jegyezte meg szárazon Arina, hátralépve az útból.
— Jaj, most jöttem az állásinterjúról — hadarta Mária, belépve a lakásba. — Olyan fáradt vagyok, olyan éhes! Nincs nálad valami harapnivaló?
— Van — bólintott Arina, és a konyha felé indult.
Amíg a háziasszony a mikróban felmelegítette a boltban vásárolt rakott ételt, Mária, arra hivatkozva, hogy „egy kis púdert kell tennie az orrára”, eltűnt a lakás mélyén.
Egy perc múlva a hálószobából dühös kiáltás hallatszott:
— Arish! Hová tetted az egészet?! — Mária az arcán dühös grimaszszal berontott a konyhába. — Hol vannak a ruháid? És miért rejted el az ékszereket?
Arina nyugodtan átpakolta a felmelegített rakott ételt a tányérra.
— Miről beszélsz? — emelte fel a szemöldökét.
— Ne tedd úgy, mintha! — emelte fel a hangját Mária. — Láttam a Chanel kollekciódat! És azokat a kitűzőket, a kövekkel!
— Semmit sem tudok semmilyen kitűzőről — vonta meg a vállát Arina, miközben az ételt az asztalra tette.
Ekkor kattant az ajtózár. A küszöbön Konstantin jelent meg, mögötte Tamara Pavlovna impozáns alakja magasodott.
— Meglepetés! — mosolygott szélesen Kostya. — Anyu úgy döntött, benéz vacsorára!
— Nagyon váratlan — mosolygott Arina magában. „Az egész klán megjelent.”
Tamara Pavlovna azonnal parancsnoki pozíciót vett fel. A testes nő bevonult a konyhába, lenéző pillantással mérte végig a szerény vacsorát.
— És ez az egész, amivel eteted a fiamat? — ingatta a fejét a anyós. — Konstantin keményen dolgozik, te meg rakott étellel kínálod?
— Anyu, ne kezdj — fintorgott Kostya, elkerülve a felesége tekintetét.
Mária azonnal odaugrott az anyjához, megragadta a kezét.
— Anyu, tudod, mit tett? — suttogta Masha, de elég hangosan, hogy mindenki hallja. — Elrejtett mindent! Tegnap még tele volt a szekrény ruhákkal, ékszerekkel, ma meg üres!
Tamara Pavlovna lassan Arina felé fordult. Anyós tekintete átszúrta a menyét.
— Igaz ez? — kérdezte artikuláltan.
— Mi olyan különös? — vonta meg a vállát Arina. — Az én dolgaim, az én jogom rendelkezni velük.
— A te dolgaid?! — pattant fel Mária. — A Kostya családjában mindig minden közös volt! Ugye, anya?
— Teljesen — szorította össze ajkát Tamara Pavlovna. — A családunkban soha nem volt ez a burzsoá „enyém-teéd” mentalitás. Mindent megosztottunk.

Konstantin közelebb lépett a feleségéhez, megfogta a könyökét.
— Arish, miért tetted ezt? — hangjában felszólító hang csengett. — Három ruhaboltod is van! Tényleg sajnálod Mashi pár ruháját?
— Pár ruhát? — szabadította ki a kezét Arina. — Konstantin, a húgod közel félmillió értékű dolgokat vitt el!
— Jaj, hazudik! — intett Mária. — Csak pár apróságot vitt.
— Apróságot? — vonta össze karjait Arina. — Negyvenezerért ezüst kitűző, százharmincért tervezői ruha, tizenkétezerért parfüm — ezek apróságok?
— Önzés! — köpött Tamara Pavlovna. — Már rögtön látszott, hogy nem a mi körünkből való! Minden gazdag ilyen — rettegnek a javaiktól, megosztani nem tudnak!
A vihar erősödött. Az anyós kezeivel hadonászott, emlékeztetve mindenki, milyen nagylelkű volt az ő anyja, aki az utolsó kenyérdarabot is megosztotta. Mária szipogott, a maga áldozatát játszva. Konstantin a családi értékekről beszélt.
Ahogy Arina hallgatta ezt a zajt, furcsa nyugalmat érzett. Mintha minden kétség eltűnt volna. Várt egy szünetet a közös kiabálásban.
— Mindannyiuknak el kell hagynia a házamat — mondta Arina nyugodt hangon. — Azonnal.
Csend borult a konyhára. Tamara Pavlovna kinyitotta a száját, de egy hangot sem adott ki.
— Mit beszélsz?! — eszmélte fel először Konstantin. — Én vagyok a férjed, ez a közös otthonunk!
— Nem, Kostya — rázta a fejét Arina. — Ez a lakás az én tulajdonom. Már a házasságunk előtt megvettem.
— Kiteszed a férjed édesanyját? — fuldoklott a felháborodástól Tamara Pavlovna. — Ez elképesztő!

— Szívtelen! — csatlakozott Mária. — Kostik, hogy házasodhattál egy ilyen nővel?
— Arina, nem érted, mit mondasz — próbálta Konstantin a feleségét vállánál megfogni. — Mi család vagyunk! Család, érted?
Arina hátralépett egy lépést. Kinyitott egy konyhai fiókot. Elővett egy bőrkötésű noteszt. Elkezdte felolvasni:
— Itt van a lista a dolgokról, amelyek az elmúlt hónapokban eltűntek a házamból. Gyémánt fülbevalók, nyolcvanezer rubel. Ruha, negyvenötezer…
— Mashka, tényleg? — bámult Konstantin döbbenten a húgára.
Mária sikoltott, de az arca elárulta a szégyent:
— Mindent kitalál!
— Az ellopott dolgok összértéke négyszáznyolcvankettő ezer rubel. Ha most nem mentek el, hívom a rendőrséget, és lopásról feljelentést teszek.
Tamara Pavlovna fuldoklott:
— Nem mersz!
— Szeretnétek ellenőrizni? — Arina elővette a telefonját.
Kostya némán összeszedte a dolgokat, elkerülve, hogy Arinára nézzen. Mária sírt, minden bűnt ráfogva. Tamara Pavlovna átkokat szórt, és ígérte, mindenkinek elmondja, mennyire szívtelen Arina. Egy óra múlva Arina becsapta az ajtót az anyós, a sógornő és a férj mögött.
Amikor egyedül maradt, Arina lassan leült a kanapéra. A csend körülölelte, megnyugtatta.
— Lehet, hogy tényleg rossz vagyok — szólt az üres térbe. — De többé nem hagyom, hogy rálépjenek.
A telefonja csipogott Kostya üzenetével: „Nem értem, hogyan tehetted ezt. Szerettük egymást.”
Arina törölte az üzenetet, válasz nélkül. Hirtelen rájött, hogy valódi szerelem nem volt köztük. Csak megszokás, kényelem, de se tisztelet, se szeretet.
