— Beleegyeztem, hogy a húgod nálunk lakjon, amíg tanul, de annak már fél éve vége, úgyhogy ideje, hogy szépen elhúzzon innen! Nekem nincs többé szükségem erre a semmittevő potyalesőre!

Veronika hangja egyenletes volt, minden érzelem nélkül, de ahogyan a tányérját a mosogatóba tette, közvetlenül Násztya zsíros, szószfoltos edénye mellé, az beszédesebb volt bármely kiabálásnál. Szláva összerezzent a fémhez csattanó porcelán éles hangjától, és lassan felemelte a tekintetét a vacsorájáról. Napok óta úgy tett, mintha nem venné észre a köztük növekvő feszültséget, de ez a hang átütötte a kényelmes közöny páncélját.
— Mi megint a baj? — kérdezte, nehezen elszakadva az ínycsiklandó hússzelettől. A hangjában nem volt sem együttérzés, sem kíváncsiság, csak fáradt ingerültség, mintha már megint valami lényegtelen dologgal zavarnák meg.
— Hogyhogy „mi a baj”? — Veronika felé fordult. A konyhapultnak támasztotta a csípőjét, karját keresztbe tette. A tekintete kemény és szúrós volt. — Szerinted minden rendben van, Szláva? A diplomás húgod evett, ott hagyta a piszkát, mintha étteremben lenne, aztán elrohant a klubba.
Épp most hordtam ki a fürdőből egy halom nedves törölközőt, és feltöröltem a tócsát, amibe belemázolta az alapozóját. És most mosogassak is utána, mert reggel „fensége” nem szeretne kávét inni egy koszos mosogató mellett. Szerinted ez normális?
Szláva lenyelte a falatot, letette a villát, és mély, mártírszerű sóhajt hallatott. Ez a beszélgetés kellemetlen volt számára. Ő csak nyugalmat akart, békét, egy kis otthoni csendet a munkanap után. Esze ágában sem volt bíróként részt venni a nők közötti konfliktusban.
— Ne kezdd már megint, Veronik. Ő is próbálkozik. Munkát keres. Keresi önmagát. Nehéz időszaka van, idő kell neki, hogy alkalmazkodjon a felnőtt élethez.
Szavai annyira kiszámíthatóak, annyira elcsépeltek voltak, hogy Veronikát már meg sem rázta. Csak felnevetett — röviden, humor nélkül. Ez annak a nevetése volt, aki már százszor hallotta ugyanazt a lemezt, és kívülről ismeri minden karcolását.
— Nehéz nekem, Szláva. Nekem nehéz minden nap úgy hazajönni, hogy a lakás úgy néz ki, mint egy olcsó hostel és egy szépségszalon keveréke. Én takarítok, főzök és mosok hármunk helyett, miközben a húgod a klubokban és bevásárlóközpontokban „keresi önmagát”. Nem keres munkát. Még csak nem is próbál úgy tenni. Egyszerűen a nyakunkon élősködik, és kihasználja a te gyenge jellemedet.
— Ez már túlzás! — emelte fel a hangját, sértetten összeszorítva az ajkát. — Ő a húgom! Nem rakhatom ki csak úgy az utcára!
— Én viszont igen — vágta rá Veronika. Nyugalma félelmetes volt. Nem kiabált, nem hisztizett — ítéletet hirdetett. — Van egy hete. Hét napja, hogy találjon magának egy új helyet a „keresgéléshez”. Lakást, szobát, barátnőt, mindegy. Ha hét nap múlva még itt lesz, akkor én költözöm el. Már meg is néztem egy helyet. Aztán eldöntheted, melyiketököt tartod el tovább. Őt vagy engem.
Az ultimatív ultimátum utáni reggel nem veszekedéssel, hanem csenddel kezdődött. Sűrű, ragacsos csenddel, amely kitöltötte a lakást, és nehézzé tette a levegőt. Veronika, ahogy mindig, hétkor kelt fel. Főzött két csészényi kávét, készített két pirítóst, és az asztalra tett egy tányér omlettet — egy személyre. Amikor Szláva gyűrötten, mogorván bejött a konyhába, az ő adagja már ott várta. Némán leült, kerülve, hogy a felesége szemébe nézzen. Remélte, hogy Veronika az éjszaka alatt lehiggad, hogy ez csak egy érzelmi kirobbanás volt. De az asztal tökéletes rendje, amely szigorúan két személyre volt terítve, elvette az utolsó reményét is.
Násztya egy órával később jelent meg, ásítozva, nyújtózkodva, rövid selyemsortban és topban. Megszokásból a kávégép felé indult, de az tisztán, üresen várta.
— Jaj, elfogyott a kávé? — dobta a levegőbe, abban a reményben, hogy Veronika azonnal siet majd orvosolni a „problémát”.
Veronika, aki épp az ő csészéjét öblítette, még csak a fejét sem fordította felé.
— Nem tudom. Én az enyémet megittam — felelte úgy, mintha egy idegen szólította volna meg az utcán.
Násztya megdermedt, majd fújt egyet, és látványosan csapta be a hűtő ajtaját. Kivett egy joghurtot, állva ette meg, közvetlenül a pohárból kanállal, majd otthagyta azt a pulton a kanállal együtt. Ez volt a háború első lövése. Veronika észre sem vette. Elmosogatta a saját edényét, letörölte a mosogatót, majd bement a szobájába készülődni a munkába, a joghurtos poharat pedig ott hagyta — ragacsos, apró emlékműként másvalaki modortalanságának.
Így teltek a napok. A lakás láthatatlan, mégis érezhető határvonalakkal kettévált területté vált. Veronika két személyre főzött vacsorát. Két személyre vásárolt élelmiszert. A mosógépbe csak a saját és Szláva ruháit rakta. Násztya egyre növekvő ruhahalma a szennyeskosárban hidegen hagyta. Kitakarította a nappalit, de látványosan kihagyta a kanapé sarkát, ahol Násztya a bögréit és csokipapírjait hagyta. A fürdőszoba lett a fő csatatér. Veronika fényesre törölte a tükröt és a mosdót, de teljesen figyelmen kívül hagyta a tubusokat, kupakokat és hajszálakat, amelyeket Násztya hagyott maga után.
Násztya, miután rájött, hogy a passzív agresszió nem működik, támadásba lendült. Hangosan telefonált, a barátnőivel kibeszélve, hogy „egyesek” megőrülnek a féltékenységtől és az életük ürességétől. Hangos barátokat hozott haza, amikor Veronika és Szláva otthon voltak, telezsúfolva a csendes teret idegen nevetéssel és szagokkal. Már nem a mosogatóba tette a piszkos edényt — hanem egyenesen az asztalra, közvetlenül Veronika helye mellé.
Szláva két tűz közé szorult. Béketeremtő akart lenni, de próbálkozásai gyengék és ügyetlenek voltak.
— Veronik, nem főznél egy kicsit több levest? Kellemetlenül érzem magam előtte… — kezdte hízelgő hangon a harmadik napon.
— Ha neked kellemetlen, akkor főzz te. A lábasok ott vannak, ahol mindig — felelte hűvösen a felesége, fel sem pillantva a könyvéből.
Amikor megpróbált beszélni a húgával, az azonnal manipulációba csapott át.
— Szlavocska, látom, hogyan néz rám! Utál engem! Csak útban vagyok! Ha te is így gondolod, akkor most azonnal összecsomagolok és elmegyek az állomásra!
És ő megadta magát. Elkezdett titokban elmosogatni utána, amikor Veronika nem látta. Pizzát rendelt mindenkinek, hogy elkerülje a kényelmetlen kettesben vacsorákat. Ostoba viccekkel és munkahelyi történetekkel próbálta kitölteni a csendet, de felesége részéről jéghideg falba, a húga részéről pedig lenéző, pimasz félmosolyba ütközött. Nem oldotta meg a problémát. Csak halogatta az elkerülhetetlent, még mérgezőbbé és elviselhetetlenebbé téve a légkört otthon. A Veronika által elindított visszaszámláló ketyegni kezdett, és minden nappal hangosabb lett.
A hatodik napon, szombat este, Szláva megtette utolsó, kétségbeesett próbálkozását. Két nehéz szatyorral érkezett haza a drága szupermarketből. A táskákban márványos steak, spárga, egy üveg bor — minden, amit régebben a meghitt, különleges estéikre vásároltak. Ez volt a fehér zászlója, ügyetlen békeajánlata. A nappaliban találta mindkét nőt: Veronika a könyv mögé barikádozva olvasott, Násztya pedig a körmét lakkozta, a csípős körömlakk-szag pedig belengte a szobát.
— Na, gondoltam, egy kicsit kényeztetek minket! — jelentette be túlzott lelkesedéssel, miközben kipakolta a vásárlást a konyhaasztalra. — Tartsunk egy jó kis családi vacsorát, üljünk le, beszélgessünk.
Veronika némán felnézett a könyv fölött. Rögtön értette. Ez nem békülési kísérlet volt — ez volt a tárgyalás előkészítése, ahol ő lenne a vádlott, akit finom étellel akarnak meglágyítani az ítélethirdetés előtt. Násztya ezzel szemben felélénkült. Ő ebben látta a lehetőséget, a színpadot.

— Ó, Szlavocska, milyen kis aranyos vagy! Milyen régen nem ültünk így együtt! — csicseregte, Veronikára vetve egy gyors, diadalmas pillantást.
A vacsora fojtott csendben telt. Szláva sürgött-forgott, bort töltött, szeletelte a steaket, próbált viccelődni. Viccei belehullottak a csendbe, és összetörtek a két nő kőkemény arcán. Végül, nem bírva további feszültséget, köhécselt egyet és belekezdett.
— Lányok, miért viselkedünk így? Hiszen család vagyunk. Valahogy meg kell egyeznünk. Veronika, Násztya… találjunk valami kompromisszumot.
Násztya rögtön letette a villát, arca tragikus kifejezést öltött. Ez volt az ő jelenete.
— Én nem is értem, miről kéne tárgyalni, Szláva! Én rögtön mondtam neked — útban vagyok neki! Tüske vagyok a szemében! Csak azt akarja, hogy te csak az övé legyél, ne legyen senkid rajta kívül! Én vagyok a te vér szerinti rokonod, ő pedig… ő egyszerűen kipenderít innen!
Hangosan beszélt, színpadiasan, az egyetlen közönségének — a bátyjának. Veronika még csak felé sem nézett. Lassan megtörölte az ajkát a szalvétával, majd férjére fordította a fejét. A hangja halk volt, de a konyha halott csendjében hangosabban szólt bármely kiáltásnál.
— Szláva, nem fogok vele semmit megbeszélni. Ez a beszélgetés köztünk zajlik. Te kértél, hogy várjak, hogy adjak neki időt. Fél év telt el. Ezalatt a hat hónap alatt négy állásinterjúra ment el, kettőről elkésett. Egyszer sem takarított a szobáján kívül. Egyszer sem vett haza még egy kenyeret sem. Múlt hónapban a te hitelkártyádról, amit „apró kiadásokra” adtál neki, tizenötezer rubel ment el taxira és kávézókra. A törött hajszárítóról és az illatszerekkel eláztatott fürdőszobai szőnyegről nem is beszélek. Ezek tények. Minden más csak üres szó.
Minden mondata olyan volt, mint egy szög, amelyet módszeresen ütött be a férje törékeny kibékülési reményeinek koporsójába. Nem vádolt, nem sértett — tényeket sorolt. És ez a hideg, vitathatatlan igazság félelmetesebb volt Szláva számára bármely hisztériánál. A húgára nézett: annak arca sértődötten eltorzult. A feleségére nézett: annak arca nyugodt és áthatolhatatlan volt. Csapdában volt.
És választott. A gyenge ember választását, aki mindig a könnyebb utat keresi. Könnyebb volt engedni a húga manipulációjának, mint szembenézni az igazsággal.
— De miért vagy te ilyen… ilyen kemény? — préselte ki magából szemrehányó hangon. — Tényleg nem tudtál volna egy kicsit… emberibben viselkedni vele? Segíteni, megérteni? Hiszen látod, milyen nehéz neki! Miért nem akarsz egyáltalán engedni? Csatatérré változtattad az otthonunkat!…
Ez volt az egyetlen mondat, amit Veronika hallani akart. Ő nemcsak hogy megvédte a húgát. Őt hibáztatta. Abban a pillanatban Veronika megértette, hogy az az egy hét teljesen felesleges volt. A döntést már meghozták helyette.
A vasárnap reggel csalóka csenddel érkezett. A hetedik, utolsó nap. Násztya, teljes és feltétel nélküli győzelmében biztos, feltűnően sokáig pancsolt a fürdőben, majd dúdolgatva, klubzenét mormolva jelent meg a konyhában. Úgy viselkedett, mint aki végre hivatalosan is átvette a hatalmat. Szláva az asztalnál ült a telefonjával, úgy téve, mintha híreket olvasna – valójában csak a képernyő mögé bújt a feszengése elől. Arra számított, hogy Veronika vagy beletörődik, felismerve lázadása hiábavalóságát, vagy elkezdi összepakolni a dolgait, és egy ajtócsapással zárja le a történetet. Ő bármelyik verzióra készen állt.
Arra azonban nem volt felkészülve, ami ezután történt. Veronika kilépett a hálószobából. Már fel volt öltözve: szigorú farmernadrág, kasmír pulóver, gondosan összefogott haj. A kezében nem vitt semmit. Csak húzott maga után két bőröndöt. Két nagy, gondosan összepakolt gurulós bőröndöt, amelyek halkan surrogtak a laminált padlón.
— Nahát, valaki tényleg úgy döntött, hogy elköltözik! — húzta el gúnyosan a száját Násztya, és belekortyolt a kávéjába. — Csak nem tudott a papuskád lebeszélni?
Szláva felnézett a telefonból, arcán a megkönnyebbülés és a bűntudat furcsa keveréke jelent meg. Itt van hát, eljött a pillanat. Mindjárt jön a végső jelenet, és minden a helyére kerül. Felkészült a szemrehányásokra.
Veronika megállította a bőröndöket közvetlenül a bejárat előtt. Nyugodt, felmérő pillantással végignézett rajtuk, mintha először látná őket életében.
— Ezek nem az én dolgaim — mondta halkan. A hangja teljesen egyenletes volt, a legkisebb drámai árnyalat nélkül. — Ezek a tieid, Szláva.

Szláva pislogott. Lassan letette a telefont. Násztya arcáról eltűnt a vigyor. Mindketten a bőröndöket nézték, majd Veronikára pillantottak, képtelenül összerakni a hallottakat a valósággal.
— Tessék? — kérdezte értetlenül. Azt hitte, rosszul hall.
— Adtam egy hetet, hogy dönts — folytatta Veronika ugyanazzal a higgadt, érzelemmentes hanggal. — Tegnap vacsora közben döntöttél. A húgadat választottad. Jogod van hozzá. Te úgy gondolod, hogy róla gondoskodni kell, hogy meg kell érteni a helyzetét. Ezzel már nem vitatkozom. Gondoskodj róla.
Kis szünetet tartott, hogy szavai feltöltsék a sűrű, álmos reggeli csendet.
— Csak mostantól ezt együtt fogjátok csinálni. És máshol. Én nem dobhatom ki Násztyát, nincs hozzá jogom, ő a rokonod. De te a férjem vagy. És ha nem tudsz a húgod nélkül élni, akkor együtt fogtok élni.
Az ajtóhoz lépett, és kinyitotta. A lépcsőház hűvös levegője betódult a lakásba.
— Te… te kiraksz engem? — préselte ki magából végül Szláva. A hangjában nem volt harag, csak zavarodott hitetlenség. Még mindig nem tudta elhinni. Hiszen ő volt a ház ura. A férfi. Aki döntéseket hoz.
— Semmit nem hagytam ki. Ott vannak a munkás ingeid, a laptopod, a töltők, az edzőcucc. Minden, amire az első időben szükséged lehet. A szüleim többet tettek bele ennek a lakásnak a kezdőrészletébe, mint amennyit te három év alatt kerestél a házasságunk alatt. Úgyhogy én maradok — nézett egyenesen a szemébe. A tekintetében nem volt se gyűlölet, se sértettség, csak hideg, végleges tényközlés. — Te döntöttél, kit akarsz eltartani. Most kezdheted.
Násztya dermedten állt a csészével a kezében. A világa, amelyben ő volt a hercegnő, akit a bátyja védelmez, egy pillanat alatt omlott össze. Hol a bátyjára, hol a bőröndökre nézett, majd vissza a nőre. És az arcán valódi, hamisítatlan rémület ült. Nem kapta meg a lakást. Csak egy hajléktalan bátyot, aki mostantól nyilván ott fog lakni, ahol ő.
— Násztya, segíts a bátyádnak — mondta Veronika halkan. Nem lökdöste őket, nem kiabált, nem rendezett jelenetet. Csak állt ott a nyitott ajtónál, úgy tartva azt, mint egy portás, aki kikíséri a távozó vendégeket. És ez a távolságtartó udvariasság félelmetesebb volt bármilyen dühkitörésnél. Egyszerűen törölte őket az életéből, mint egy unalmas, kiolvasott könyvet…
