Tizennyolc éve járok ugyanahhoz a fogorvoshoz, egy apró magánklinikára. A neve Boris.
Borya egy életvidám fickó, nagyjából velem egyidős. Már régóta kezel, ismeri minden fogam zegzugát, és amit ő betöm, az évekig nem mozdul. Mi többet kívánhatnék?
Egy nap, mint derült égből a villámcsapás, megéreztem: bizony van fogam, sőt, különösen az egyik fájt…
Felhívtam Boryát:
– Szia Boris, beszélhetsz?
– Szia, persze…
– Jönnék egy fájó foggal.
– …
– Miért hallgatsz? Mikor lenne a legjobb időpont?
– Tudod, azt hiszem, most nem tudlak fogadni. Addig is megadom egy másik orvos számát, biztos emlékszel rá, az ősz hajú, nagyon ügyes ő is, nem lesz rosszabb nálam. Ne haragudj, most nem tudok többet mondani…
– Rendben, Boris, köszi, várom a számot.
Fél órával később jött is az SMS a névvel és számmal. Már tárcsáztam volna, de valami visszatartott. Miért is menjek máshoz, ha megszoktam Borist? Nem, én megvárom. Legyen szó szabadságról, esküvőről vagy akármiről.
Hála az égnek, a fogam is egyetértett – ijedtében eltűnt a fájdalom, mintha elbújt volna a másik, ismeretlen orvostól.
Újra hívtam Borist:
– Csak én vagyok megint. Várhatlak? Nem akarok más orvost látni. Minek, ha te még élsz?
Kínos csend. Csak lélegzett, nem szólt semmit. Végül megszólalt:
– Tényleg meg akarsz várni?
– Persze, miért ne?
– Inkább ne. Túl sokáig kéne várnod – talán egy-két hónapot is. Ne erősködj, hívd inkább a másik orvost.
De valamiért azt éreztem, hogy ő maga szeretné, ha várnék.
– Nem baj, kivárom. Te hol vagy most?
– Már csak darabokban vagyok itt. Tényleg várni akarsz rám?
– Mondtam már: csak rád. Ne aggódj, nem halsz meg!
– Akkor három hét múlva hívj, vagy inkább négy.
Pont egy hónap múlva újra hívtam, megint javasolta a másik dokit, megint visszautasítottam, megint halasztottunk egy hónapot… Így telt el öt hónap. Már kezdtem elveszteni a türelmem, mérges voltam magamra, hogy ilyen makacs vagyok, a fogam is kezdte támogatni az alternatív megoldást. Hol a fenében lehet Boris?
Aztán egyszer csak ő hívott:
– Hé, te még mindig rám vársz?
– Hát nem is én, inkább a szegény fogam…
– Tudsz jönni holnap este tízre?
– Tízre? Olyankor már zárva vagytok.
– Senki sem fog zavarni. Jössz?
– Rendben, ha tíz, hát tíz.
Másnap este a dugóban araszoltam, mikor újra hívott. Hosszan bocsánatot kért, valami zavaros kifogást mondott, hogy inkább halasszuk holnapra. Furcsa módon nem is haragudtam rá, csak elfogadtam és kerestem egy visszafordulót.
Végre eljött az éjszaka. Boris lefogyva, de mosolygósan fogadott. Körbejártunk az üres rendelőben, és nem tudom miért, de úgy éreztem, mintha nem is igazi páciens lennék, ő meg nem is igazi fogorvos – inkább két betörő, akik elfelejtették, miért jöttek. Már suttogva is beszéltem.
Boris leültetett, fölém hajolt, ahogy mindig, és elkezdte a szokásos csiszolást, fúrást, zörgést – minden a megszokott módon zajlott. Csak a homloka izzadt jobban, még a szemüvegem is bepárásodott. Végre végzett, és azt mondta:
– Harapj rá. Jó a tömés?
– Tökéletes, köszi. Mennyivel tartozom?
Ekkor vettem észre, hogy sír.
Kérdésemre – „mi történt?” – úgy zokogott, mint egy kisgyerek, de végül összeszedte magát.
– Nem kérek pénzt. Inkább én fizetnék neked, csak mert… vártál rám.
Mikor először hívtál, épp akkor tértem magamhoz az altatásból. Stroke-om volt, teljesen lebénult a bal oldalam. Senki sem hitte, hogy valaha felkelek, nemhogy újra dolgozni tudok. A feleségem sem hitt bennem.
De én azt mondtam mindenkinek: „Menjetek a fenébe. Van egy páciensem, aki vár rám.”
Reggeltől estig tornatermekben küzdöttem, minden nap rád gondoltam: „Bárcsak várna még…”
Tegnap meg azért nem ment, mert annyira izgultam.
– Mi lesz, ha elszúrom az első kezelést? Mi van, ha a bal kezem nem működik rendesen? El sem hiszed, remegett a fogó a kezemben.
De most… orvos vagyok újra. IGAZI fogorvos! Felhívom a feleségem! Hurrá! Hurrá!
